Hajléktalanokról, „közterületen életvitelszerűen tartózkodókról” készült riportot mutatott valamelyik tévécsatorna a minap – a fertelmes bűzt leszámítva minden átjött a képernyőn. A riporter arról beszélt, bár a főváros a szavak szintjén kiemelten kezeli a hajléktalanhelyzetet, a valóság az, amit itt látunk… Azért mégse normális, vélekedett a kolléga, hogy csöves honfitársaink az utcát használják lakásnak, miközben van elegendő hely a szükségszállókon. Az önkormányzatok több száz millió forintot kapnak a kormánytól a hajléktalanellátó rendszerek üzemeltetésére. A régi nóta.
Ne essünk a sablonhibába, miszerint a hajléktalanokról elég annyit tudni, hogy ordítoznak, isznak, összeürítik, összehugyozzák az aluljárókat, a parkokat, a járókelőktől cigit, pénzt kéregetnek, ha meg elfáradnak, elfekszenek a padokon, kapualjakban.
Tüzesebbek talán a nászt is ott élik… A téma ennél jóval bonyolultabb.
Bár a megoldást a liberális lármázók, a különféle „civil” szervezetek se tudják, nyomban visítani kezdenek, ha valaki felszólal a csövesáradat ellen: „A közterület mindenkié!", „Emberi jogokat!”, „A szegénységet nem lehet betiltani!”, „Vesszenorbán!” stb. Nem hatják meg őket azok a kormányzati tájékoztatók sem, amelyek azt próbálják elmagyarázni, hogy bizonyos intézkedések a hajléktalanok emberi méltóságát kívánják szolgálni. Nem az az ember segíti őket, aki amellett kardoskodik, hogy az utcán élhessenek, hanem az, aki emberhez méltó körülményeket akar biztosítani a szerencsétleneknek. Érdekes, sosem a hajléktalanok tiltakoznak, hanem ezek a műhumanisták.
