A „dicsőséges tanácsköztársaságról” nem lehet eleget beszélni. „Most úgy látom, hiába volt a kísérletünk, hogy ennek az országnak a proletártömegeit öntudatos forradalmárokká neveljük. […] Félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban új harcba kezdjünk a proletariátus diktatúrájáért” – e szózat kíséretében vette a kalapját Kun Béla bolsevik anyaszomorító a 133 napos emberkísérlet zárónapján, 1919. augusztus 1-jén, amikor elvtársaival pucolni kényszerült a hatalomból.
A levert kommün Bécsbe és Moszkvába menekült parazitái odakint tovább gyakorolták a hazaárulást.
„Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása – írja róluk Mályusz Elemér A vörös emigráció című könyvében. „A fő cél mindenütt a belső ellentétek mélyítése, hogy a felfordulás lehetséges legyen.” (Mennyire ismerős!) Egyiküket, Vágó Béla szerkesztőt, volt népbiztost Mályusz így jellemzi: „Újságja sajátos keveréke volt a mindenre kapható csatornatölteléknek, a pártot szipolyozó, a pártból élősködő tetveknek, a gyanús és mellőzött stréberségnek, a sértve érzett hiúságnak és a legkorlátoltabb hangos álforradalmiságnak.”
Kun Béla már nem lehetett jelen az ígért újrakezdésnél, ugyanis bálványa, Sztálin elvtárs időközben felfüggesztette – a mozgalom szokásainak megfelelően bitófára.
Jöttek viszont mások. A világháború után Rákosi Mátyás, majd Kádár János került a keverőpulthoz, szovjet segítséggel, persze. 1990-től ismét félreállni kényszerültek az elvtársak, hogy majd „új harcba kezdjenek a proletariátus diktatúrájáért”. Mert ne legyenek illúzióink: a kígyók itt kígyóznak közöttünk.
