Pár esztendeje egy svédországi felmérés arról számolt be, hogy az ott élő menekültek több mint 85 százaléka rendszeresen hazajár a születési országába – nyaralni. A menekült a pokollá lett hazájába…
A meghökkentő jelenség mára megszokottá lett Nyugat-Európában, igaz, olykor fellángol a vita: elfogadható-e, hogy a menekültként érkezők hazaruccanjanak oda, ahol állításuk szerint kíméletlenül üldözték őket.
Hogyan is van ez? Most már nem üldözik? (A nyaralást természetesen a befogadó ország adófizetőinek segélyéből fizetik.) Egy korábbi riportban egy ilyen hazalátogató így indokolta nyaralását: „Nagyon stresszes itt Németországban, pihenésre van szükségem, kicsit visszamegyek Szíriába.” Ez már az akkori belügyminiszternél is kiverte a biztosítékot, bejelentette: kormánya hamarosan megvonja a menekültstátust az ilyen hazalátogató „üldözöttektől”. Azóta is vonja…
Minap arról érkezett hír, hogy már az afgán migránsok is ugyanezt csinálják.
Az ugyan nincs tiltva, hogy a befogadott menekültek elhagyják Németországot, ám a rendelkezés értelmében származási országukba nem utazhatnak vissza.
A leleményesebb afgánok azonban rendre kijátsszák a törvényt: erre szakosodott német utazási irodák segítségével Iránt jelölik be úti célnak, onnan mennek tovább a szomszédos Afganisztánba. (Bár a vízumot Afganisztánban lepecsételik, azt állítólag könnyű eltávolítani, így nyoma sincs, hol jártak.)
Visszatérve Németországba aztán folytatódnak a – munkásnak talán nem mondható – migránshétköznapok. De hát minek is dolgozni? A szállást többnyire az állam fizeti. Egy négytagú család pedig simán kijön a havi nettó háromezer eurós segélyből. Szép az élet!
