Soha nem tudtam felfogni az óévbúcsúztató petárdadurrogtatások értelmét. Vajon miféle eltorzult szellem lapulhat abban az emberben, akinek az okoz örömöt, hogy riadalmat kelt a környezetében? Tartok tőle, gyakorló elmebeteggel állunk szemben, aki ha durrogtat, többnek érzi magát, megnő, nagyfiúvá lesz. Fölénnyel pillant körbe: ez én voltam, bizony ám! Én! Az óévzárásnak ez a pszichiátriai mellékterméke évek óta baleset- és tragédiaforrás. Hiába tiltják a petárdák használatát, a pukkancsok valahogyan mindig előkerülnek ilyenkor. A dörzsölt kalmárok – ha sokan lebuknak is közülük – trükkösen terítik az árut, űzött tekintetű piromán kuncsaftjaik pedig (még a terjesztési nehézségek miatti felárral is) lelkesen megvásárolják. (Ha rajtam múlna, a fülön csípett, hűvösre utalt petárdahasználók fogdai priccse alá nagy teljesítményű petárdaautomatát helyeznék, éjszakai üzemmódra állítva.)

Semmiképp se feledkezzünk meg a szilveszter legnagyobb áldozatai­ról, a durrogásoktól halálra rémült kutyákról! Azokról a szerencsétlen állatokról, akik ezen az éjjelen ezrével, tízezrével menekülnek világgá. Mert odáig „civilizálódott” az emberi technika, hogy segítségével leghűségesebb társunkat zavarjuk világgá. A szerencsésebbek másnap valamelyik állatmenhelyen reszketnek (mintha nem lenne elég az ottani örökös zsúfoltság), míg társaik zord vidékeken kóborolva keresik a gazdit, egyre halványulóbb reménnyel.

És ott vannak az utak szélén, árokpartokon heverő, elcsapott, fagyos tetemek, az elvadult ünneplők áldozatai – ők már nem várnak senkit, csak őket várják még. Hiába.