Javakorabeli újságírónak általában van egy Lajosa (Bélája, Jenője), akinek meghallgatja a nézeteit, bólint rájuk, vitába száll velük, netán – kellő tisztelettel – szamárságnak nevezi azokat. Lajos az Olvasó, a nép hangja, neki írjuk az újságot, az ő kíváncsiságát próbáljuk naponta kielégíteni.

Az én Lajosommal a rendszerváltás táján futottam össze egy lakossági fórumon. Épp az újságcsinálás nehézségeit ecseteltem a publikumnak, ő a hallgatóság soraiból kérdezett valami csiklandósat, mire aztán egy életre összebarátkoztunk. Ettől kezdve havonta, kéthavonta találkozunk, ő kacifántos kérdések sorát tette föl pártokról, politikusokról, én válaszolni igyekeztem, ami persze sosem volt könnyű. Igazi társasági ember volt ez a Lajos, művelt, igényes humorú és tősgyökeres újpesti. Itt született még a háború előtt, és osztályellenség is itt lett a Rákosi-érában mint polgári csökevény. Világnézete is ennek megfelelően alakult, nem lépett be a pártba, nem lett munkásőr, ellenben 1991 májusában ott volt Mindszenty bíboros újratemetésén, és az Országházba költöztetett Szent Koronát is az elsők között csodálta meg. Jobbra tartott világéletében. És sűrűn kesergett: milyen kár, hogy elmaradt az igazi rendszerváltás. Ilyenkor együtt hümmögtünk.

Míg formálgattuk egymást, lassan megöregedtünk.

Ha olykor zsákutcába futottunk is, mindig szívesen hallgattam, mert azt hiszem, semmi sem szívszorítóbb az öregemberek kibeszéletlen sorsánál. A kevély világ rájuk sem pillant, ahogyan ott állnak botjukra támaszkodva a megyeri temetőkert kapujánál. Talán már a kántor éneke fáj bennük: „Látjátok, testvérek, ennyi az élet…”

Lajostól ma búcsúzom.