Mondják, egy falu erejét a disznóölések számával kell mérni. Ahol még vágnak disznót, ott van közösség, összetartás, de ahol már boltból vett húsokkal töltik fel a hűtőládát, ott valami nincs rendjén. Disznót ölni annyi, mint aratni, betakarítani. A gazdálkodó tort – disznótort – ül a sikere fölött. Parasztember számára nincs nagyobb büntetés, mint mikor elveszik tőle ezt az ünnepet. (A gonosz Rákosi tudta, hogy ezen az érzékeny ponton lehet fogást találni a vidéki emberen. A tiltott disznóölés – a feketevágás – az ötvenes években büntetőjogi kategória volt. Nem véletlen, hogy A tanú című korszakos film a disznóság és a kommunizmus közötti párhuzamra építi a cselekményt.)
Nagyvárosokban más a helyzet, bár pár éve Miskolcon, az avasi lakótelep egyik emeleti ingatlanában is vágtak disznót.
(Képzeljük el a közös képviselőt, amint hajnalban a kapunál egy kanászféle ember ízesen ráköszön egy hízóval, akivel aztán felröfög a hatodikra, ahol már várja őket a böllér.) Urbánusabb szomszédok később tiltakoztak is a különféle hivataloknál, de nem sok sikerrel. Nincs ugyanis jogszabály, amely tiltaná az otthoni disznóöléseket, de még magát a disznó-, sőt a marhatartást sem. Az eset a parlamentben is téma volt. Az ellenzék jött vele elő, mondván, ez is a kormánypártok disznósága, hallatlan… Kényes téma, hiszen ha az országgyűlési többség elítéli a disznóölést, akkor azzal jön a túloldal, lám, újra feketevágást emlegetnek, mint az ötvenes években, ha meg engedélyezik, az állatvédők kötnének beléjük, mint lelketlen hatalomgyakorlókba.
Egyedül a pártsemleges disznó volt támadhatatlan, de mire ment vele, elcsámcsogott rajta a politika.
