Ma a magyar kultúra napját ünnepeljük. 1823. január 22-én vetette papírra a Himnusz legutolsó sorait Kölcsey Ferenc a Tisza-parti Szatmárcsekén. Megjelenésére még öt évet kellett várni, a zenéjére ennél is többet: a költő halála után, 1844-ben nyerte el Erkel Ferenc a versre meghirdetett pályázatot. A dallamba később többször belejavított a szerző, az eredetileg verbunkosnak szánt művet egyenletesebb ritmusú muzsikává írta át. Tempója a múlt század húszas éveiben kezdett el lassulni. Ahogyan azt a viharos magyar történelem sarkában járó szomorúság megkövetelte…
A megzenésített Himnusz 1844. augusztus 10-én szólalt meg először Óbudán, a Széchenyi-gőzös vízre bocsátásánál, állami ünnepen pedig 1848. augusztus 20-án, Szent Istvánkor csendült fel a budavári Mátyás-templomban. Nemzeti fohászunkat, bár volt rá kísérlet, sem a monarchia, sem az önkény nem tudta elvenni tőlünk. Védtük, rejtegettük egészen addig, míg hivatalosan is a magyar szabadság szimbólumává lett. Azzá, amivé alkotója álmodta.
Lábjegyzetféle: Kölcsey a politikában is nyomot hagyott. Szatmár vármegye liberális (vagy ahogyan akkortájt mondták: szabadelvű) követeként egész sor haladó jogszabály megalkotásában játszott szerepet a reformkori országgyűléseken. Akkoriban a liberális még annak a politikusnak a jelzője volt, aki nem tűrte a test és a szellem elnyomását, ám eltökélt volt az egyén méltóságában, s a világért sem gázolt volna bele nemzete évszázados rendjébe. Értsd: a kor liberálisai nem a másságukkal akarták kifejezni a „szabadságot”, nem hőzöngő macskajancsik, szivárványos randalírozók voltak, hanem a haza elhivatott szolgái.
