Iskolai olvasmányaimban – még az átkosban – a csendőrt goromba, lelketlen embernek ábrázolták, szuronyos puskával, kakastollas kalappal a fején, akitől mindenki félt, és rendszerint puskatussal kezdte a „beszélgetést”. Rettegtek volna tőlük? Akiknek volt miért, az biztosan. Becsületes ember nem félt a csendőröktől, ellenkezőleg, jelenlétük maga volt a biztonság. Csendőrnek csak katonaviselt, feddhetetlen múltú férfiember jelentkezhetett, akinek az elméleti és gyakorlati kiképzés során szigorú elvárásoknak kellett megfelelnie:
Mögötted a törvény – előtted is az legyen!
Megelőzni a bűntettet, ez volt a mottó. Az állandó járőrözés, a folyamatos jelenlét volt a legfőbb kulcs. A Magyar Királyi Csendőrség már megalakulásának legelső pillanatától nagyszerű eredményeket mutatott fel. A pandúrrendszert felváltó szervezet szinte minden bűncselekményt földerített, az elkövetők közel kilencven százalékát fülön csípték.
A húszas-harmincas években külföldi testvérszervezetek sora jött Magyarországra ellesni a siker titkát.
Nem sokkal a rendszerváltás után készült egy dokumentumfilm a magyar csendőrségről. A Hittel, vitézül, becsülettel című alkotásnak azonban akkor, a Horn-korszakban, nem teremhetett babér – hamar levették a műsorról. Holott a rendező nem tett egyebet, mint részrehajlás nélkül bemutatta a csendőrséget az 1881-es megalakulástól az 1945-ös feloszlatásig. Tekintélyükre a világháború legvége ejtett foltot. Amikor a fronton harcoló honvédség helyett az ő nyakukba varrták a zsidódeportálás feladatait. A kommunista propagandában ők lettek a „kíméletlen, fasiszta csendőrök”. Hajdan február 14-én, „a csendőrség napján” őket ünnepelte az ország.
