Sok százan énekeljük a Himnuszt a Komárom elcsatolt felében álló öreg templomban: „Megbűnhődte már e nép…” A közösséghez tartozó szemközti kertben, ahová átvonul a gyülekezet, még tovább gyarapodunk: öregek és fiatalok a történelmi Magyarországról. Zászlókkal, településfeliratokkal, népviseletben, honvédegyenruhában vagy csak úgy. Anyaországbeliek és kirekesztettek. Az árnyékos park közepén hatalmas faragott emlékmű áll. Közepe egy csodaszép életfa, amelynek virágát leszakította a történelem vihara. Négy alak fogja közre a fát, négy égtáj felé élő nemzettársaink, akiket az életfa éltet, de most összeszorítja őket a Trianon-bilincs. Az a bilincs, amely helyenként már repedezik…
Bármennyire bizarr: Trianon összeköt – utolsó közös emléke a nemzetnek. Nekünk ez jutott.
Schmidt Róbert szobrász 2010 Trianon-napján felavatott művének emberalakjaira egy Reményik Sándor-verset vésett az alkotó. A bajban mindig kapaszkodót kínál a vers. „Gyűrűt készíttetek… – Egy gyűrűt készíttetek, feketét, / Acélból, – dísztelent, keményet, / És a dátumot belevésetem, / Hadd érezzem az ujjamon, hogy éget, / S jusson eszembe, hogy az életem / Egy kockára tettem föl mindenestől! / Június 4. 1920.: / Én megállok e sírkő-dátumon. / Én nem megyek egy lépést se tovább.” Aki el akarja olvasni a költeményt, körbe kell járnia a szobrot. És mire a vers végére ér, épp ahhoz a ponthoz érkezik, ahonnan feltekintve látja: a templomtorony tetején lévő „kehely” szembekerült az életfa megsebzett bimbójával. A bimbó pedig virágot ígér, a virág gyümölcsöt…
Ma van a költészet napja.
