Tizenkilenc éve, 2006. szeptember 17-én szivárgott ki Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök májusi, balatonőszödi beszéde. Harsány szennyfolt a hazai politikatörténetben. Innen számoljuk a baloldal máig tartó válságát. Egy kétségbeejtő ember öntötte trágár gondolatrohamát a széles nyilvánosságra. Nem „csak úgy” kicsúszott a száján – tudatosan készült rá. Ráadásul máig meggyőződése, hogy szózata a magyar politikai retorika csimborasszója; előzi Kossuth ceglédi beszédét éppúgy, mint gróf Apponyi Albert három nyelven előadott trianoni jajkiáltását. Gyurcsány pályájának csúcsaként élte meg szavalatát. Arról is meg van győződve – ez végül is igaz –, a nagyvilág általa ismerte meg a csöppnyi Balatonőszöd nevét. (Azóta zuhantak az ottani telekárak.)
Élvezte a beszédet. Elhatalmasodott rajta az érzés: ő itt és most történelmet ír, s szózatáról hosszú évekig beszélni fognak. Teszem hozzá, a beszély a maga mosdatlansága dacára – esetleg éppen azért! – tényleg korszakos volt. Az idők során egyfajta igazodási ponttá lett. Más kérdés, hogy előadója lassacskán foglyává vált saját szózatának. Már ha akarna, sem tudna szabadulni tőle. Ha rajta múlna, érettségi tétel lenne a trágáriáda. (Szó se róla, voltak benne támadhatatlan igazságok. Például amikor közli: „Ennyi tehetségünk van, gyerekek.” Vagy: „Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz.”)
A káromkodásözön utóéletét még most, Láriferi távozása után is egyfajta betyárromantika, illetve határozott hányinger lengi körül – attól függően, hol kerül szóba, DK-híveknél vagy civilizált emberek között. Én csak az őszödieket sajnálom.
