„Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány” – jól hangzó elnevezése volt ez az 1956-os forradalmat szovjet segítséggel leverő kádári bábkabinetnek. Igaz, ordított belőle a hazugság: sem forradalmi nem volt (épp azt tiporta el), sem munkás, se paraszt.

Bár november közepére a harcok elültek, a gyárak mindenütt álltak, a munkások nem voltak hajlandók fölvenni a munkát. Az országot behálózó munkástanácsoknak már a létezése azt sugallta, a munkásság nem fogadja el a „muszkakormányt”; a dolgozók nem hagyták újraalakulni a gyárak kommunista pártszervezeteit, ezzel igazolva, hogy az eltiport forradalom nem a csőcselék, hanem a kétkezi munkásság felkelése volt. Noha Kádár János pártvezér csicskája, Apró Antal miniszteri tárcákat ajánlott a fővárosi gyárak munkásait képviselő Nagy-budapesti Központi Munkástanácsnak, Rácz Sándor csapatát nem lehetett megvásárolni.

A „megoldást” december 11-én vélte megtalálni a kommunista vezetés. Tárgyalás címén a Parlamentbe hívták Rácz Sándort, ahol azonnal letartóztatták. „Tettéért” (hogy a munkásokat képviselte) életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélte a munkás–paraszt kormány bírósága. (Rácz memoárjában írja: amikor a Kisfogházban raboskodott, ablaka a vesztőhelyre nézett, naponta látta a forradalmárok kivégzését.) Nem sokkal később valamennyi munkástanácsot „izomból” feloszlatták, vezetőiket bebörtönözték. Helyükre pillanatok alatt új „érdekvédelmi” csapat lépett, a joviális Szakszervezetek Országos Tanácsa, a SZOT, melynek legelső dolga volt lemondani a sztrájkjogról. A munkásság legerősebb fegyveréről.

Egyszóval „rend” lett az országban. Ki pórázt kapott a nyakába, ki kötelet.