Százötven éve halt meg Deák Ferenc, a Batthyány-kormány igazságügyi minisztere, vagy ahogyan a köznyelv már életében nevezte: a haza bölcse, a nemzet prókátora. Legnevezetesebb „alkotása” a nemzet és a Habsburg-ház között 1867-ben megkötött kiegyezés. A soha le nem zárult vitáját a kiegyezést ellenző Kossuth Lajossal számos történész egy kései István–Koppány-vitához hasonlítja, a realitás csapott össze a honfiúi daccal. Élve maradni, vagy hősként elbukni – egy végteleníthető nemzeti polémia, amelyben aligha lesz valaha is közmegegyezés.

Deák a kiegyezés után semmiféle kormányzati tisztet nem fogadott el az uralkodótól, még arra sem volt hajlandó, hogy segédkezzen a koronázási aktusnál. „Neki egy kézszorításnál többet még a király sem adhatott” – írta a korabeli sajtó. Temetésére a királyné, Erzsébet-Sissi koszorút küldött, a haragvó Kossuth egy megbékélést üzenő mirtuszágat. Akkortájt a politikusok még nem a hazából, hanem a hazának éltek – különös ez a mából nézve. (Nem tudunk olyanról, hogy ellenzéki magyar képviselő a Burgban kilincselt volna Magyarország elítéléséért, a „hetedik cikkely” alkalmazásáért.)

A deáki bölcsesség még a Bach-korszakban – a bürokráciával megspékelt abszolutizmusban – is talált fogást a császári politikán. Deák Ferenc mauzóleumi freskójának iniciálés felirata ma talán érvényesebb, mint valaha: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges.”