Nem voltak illúzióink, amikor 1947. február 10-én aláírtuk a második világháborút lezáró párizsi békediktátumot, ám az még a trianoni megszégyenítésen is túltett. Nemcsak visszaállították a megcsonkított határokat a győztesek, de még újabb három falut is elvettek, mert Csehszlovákiának „védhető hídfőre” volt szüksége Pozsonynál. 

Churchillék kiszolgáltattak bennünket Sztálin kénye-kedvének. Bár elrendelték a megszálló szovjetek kivonását, a renitens Szerjózsáék 1991-ig maradtak.
A magyar békeküldöttség egyetlen érvét sem vették figyelembe Párizsban, szerepünk csak megalázott aláíróként volt fontos. Azt hangsúlyozták, a fő szempont az európai jogrend biztosítása: a stabilitás és a biztonság garantálása a térségben. Stabilitás és biztonság? 

A hatfelé szakadt Jugoszlávia? A viccnek is gyenge „Csehszlovákia”? A lőporos hordó Kárpátalja? Bezzeg Románia! Ők – akárcsak az első világháborúban – köpönyeget fordítva ismét a győztesek oldalán fejezték be a háborút. (Holott a mienknél háromszor nagyobb haderővel szálltak be a vesztes német oldalon…) Nem békeszerződés – gonosz diktátum volt az a párizsi iromány. Máig ketyegő pokolgép. (Néha azt álmodom, a padlás régi kacatjai között megtalálom a nagymama öreg díszpárnáját, rajta a felirat: „Turulmadár, szállj! Sehol meg ne állj! Vidd el a mi üzenetünk: lesz még magyar nyár!”)