Április negyedike: a felszabadulás ünnepének félig sem igaz története

Az 1945 után kiépülő kommunista rendszer legitimációját a szovjet megszállás biztosította. Ezért sem véletlen, hogy április negyedike egészen a rendszerváltozásig a pártállam egyfajta igazodási pontjának számított, mivel a kommunista rezsim a "felszabadulás napját" tekintette a saját hatalma kezdőpontjának is. Éppen ezért mind a Rákosi-diktatúra, mind pedig a kádári pártállam április negyedikét, mint saját legitimációjának eredőjét, piros betűs ünnepként és már- már kultikus tisztelettel ünnepeltette meg az országgal. De miért is április negyedike lett ez a nap?

Április negyedike a szocializmus évtizedeiben a felszabadulás ünnepnapja volt Fotó: Ria/Novosti

Fjodor Tolbuhin marsallnak sok feszültséget okozott Sztálin április negyedikei parancsa    Fotó: Ria/Novosti

Így járt például Rogyion Malinovszkij marsall, a 2. ukrán front parancsnoka is, akinek 1944. október 29-én a generalisszimusz azt ukázt küldte, hogy öt napon belül menetből vegye be Budapestet. (A budapesti csata öt nap helyett több mint három hónapig elhúzódó hadműveletté vált.) A veszélyesen kiszámíthatatlan "gazda" (a szovjet marsallok így hívták maguk közt Sztálint) parancsainak azonban nem volt ildomos ellentmondani és azokat minden szovjet frontparancsnoknak illet véres komolyan vennie.

Még további kilenc nap felszabadítás

Tolbuhin marsall hadseregcsoportja ez alkalommal azonban jól vette az akadályokat. A 3. ukrán front egységei március 22-én elfoglalták Székesfehérvárt, március 31-én bevették Sopront majd megkezdték a felvonulást az akkori birodalmi-magyar határra, hogy tovább nyomuljanak Bécs ellen. Tolbuhin itt azonban nem várt akadályba ütközött. 

Rohamozó szovjet páncélos alegység a Dunántúlon, 1945 márciusában      Fotó: Ria/Novosti

A Rábafüzes és Nemesmedves között kiépített úgynevezett birodalmi védővonal ha megakadályozni nem is tudta, de jelentősen lelassította ugyanis az osztrák területre való betörést, elhúzódó határ menti csetepatékra kényszerítve Tolbuhin alakulatait. Ezzel pedig veszélybe került a "gazda" szabta határidő teljesítése is, amelynek betartását Sztálin árgus szemekkel figyelte Moszkvából.

Német Panther nehézharckocsi a Dunántúlon 1945 március második felében. A németek makacsul kitartottak a nyugati határszélen    Fotó: Bundesarchiv/O.Ang.

 Az ettől egyre idegesebb Tolbuhin éppen ezért hatalmas megkönnyebbüléssel fogadta azt a hírt, hogy 1945. április 4-én reggel néhány szovjet alegység benyomult a térképen utolsó magyarországi közigazgatási egységként nyilvántartott Nemesmedves külterületére. A marsall be sem várva a község és környéke birtokbavételéért kibontakozó harc végeredményét, azonmód megtáviratozta Moszkvának, hogy "Sztálin elvtárs parancsát sikeresen végrehajtottuk." 

Csakhogy, a nemesmedvesi alvég megszállása még korántsem jelentette a magyarországi területek hiánytalan elfoglalását. 

Nemesmedves térségében még több mint egy hétig elhúzódó és hullámzó kimenetellel folytatódó helységharcok bontakoztak ki. Magyarbüks községből csak április 11-én sikerült kiverni a németeket, akik a környékbeli tanyák, illetve majorságok épületeiben még mindig fanatikusan kitartottak.

SS-alegység 1945 márciusában, valahol Magyarországon   Fotó: Bundesarchiv, Bild

 A Bécs, illetve a délnémet területek irányába kibontakoztatott nagy szovjet offenzívával összehasonlítva persze ezek a tanyavilági csetepaték már nem osztottak és szoroztak, de mindenesetre tény, hogy a későbbi években a kommunista kánonban piros betűs ünnepnapként magasztalt április negyedikéhez képest még április 12-én is német lövészek hasaltak magyar földön. A legfrissebb kutatások szerint a legutolsó német alegységet mindössze három nappal a berlini csata kezdete előtt, április 13-án sikerült kiszorítani a Pinkamindszent környékén fekvő Kapuy-major területéről, de a "gazda" szeme  - Tolbuhin szerencséjére -, eddig már nem látott el.

Április negyedike: felszabadulás, hatalomváltás vagy megszállás?

Erre a kérdésre azt a választ adhatjuk, hogy a Vörös Hadsereg benyomulása, illetve a megszálló németek kiűzése kinek ez, kinek pedig az volt. Magyarország már 1944. március 19-én, a német megszállással elvesztette függetlenségét. Az ország szuverenitása de facto megszűnt, a németellenes közszereplőket a Gestapo letartóztatta, az ország zsidóságának túlnyomó részét deportálták és haláltáborokba szállították, az ország pedig német nyomásra továbbra is részt vett az érdekeivel ellentétes és még rengeteg további véráldozattal együtt járó háborúban.

Az 1944-es  deportálások több százezer magyar zsidó életét vették el    Fotó: Wikimedia Commons

 Az elvetélt 1944. október 15-i kiugrási kísérlet után a németeket feltétlenül és mindenben kiszolgáló nyilasok rémuralma következett el, Magyarország pedig a náci Harmadik Birodalom külső védelmi vonalává és az országot romhalmazzá változtató utóvédharcainak helyszínévé vált. 

Mindazok, akiket ez közvetlenül érintett, méltán érezhették felszabadulásnak a náci megszállók és csatlósaik, a nyilasok kiverését. 

Viszont azzal együtt, hogy a Vörös Hadsereg Magyarországra történt bevonulása sokak életét megmentette, sokakét viszont tönkretette a malenkij robottal, Gulágra hurcolással, tömeges erőszakkal és fosztogatásokkal, valamint a Moszkva által Magyarországra oktrojált kommunista rendszerrel, benne különösen a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett bolsevista rémuralommal.

Rákosi az uralmával  kíméletlen kommunista terrort vezetett be     Fotó: Fortepan

 A szovjet megszállás nem állította vissza az ország függetlenségét sem, hanem a saját rendszerét, az elnyomás új formáját kényszerítette rá a magyarságra. A kommunisták kiépítette rendőrállam, az ÁVH terrorjának tobzódása, a B-listázás, az úgynevezett munkatáborok és a büntetőjognak mint a marxista "osztályharc" eszközének gátlástalan alkalmazása tíz és százezerek életét tette tönkre. 

Az 50-es évek pesti aszfalthumora szerint Magyarország történetében három nagy dúlás, a tatárdúlás, a törökdúlás és a felszabadúlás volt.

 A kommunista elnyomás, a széles tömege elszegényedése és reménytelen helyzetbe kerülése ezért sokak számára tette szitokszóvá a felszabadulást. Ha az egyik megszálló és elnyomó hatalmat egy másik váltja fel, történelmi értelemben azt aligha lehet felszabadulásnak nevezni. 

Április negyedike lett a kommunista rendszer legfőbb igazodási pontja        Fotó: Fortepan

A totális kommunista uralom kiépülése után, 1950-ben április negyedikét  a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 10. számú törvényerejű rendeletével a legnagyobb nemzeti ünnepnek nyilvánította: „Április 4. a magyar nép soha el nem múló hálájának, forró szeretetének, a baráti és szövetségi hűségnek ünnepe, felszabadítója, példaképe, függetlenségének oltalmazója, a béke legfőbb őre és legerősebb támasza a Szovjetunió, a dicsőséges szovjet hadsereg, népünk és a haladó emberiség tanítója s igaz barátja, a nagy Sztálin iránt. Április 4. nemzeti ünnep, Magyarország legnagyobb nemzeti ünnepe, a magyar felszabadulás, a megbonthatatlan szovjet - magyar barátság napja" -áll a rendeletben, jól kifejezve a magyar kommunisták szervilis szovjetimádatát. 

A Kádár-rendszer végére a felszabadulási ünnepi családi programos szabadnappá szelídült   Fotó: YouTube

Később az egyre jobban felpuhuló Kádár-rendszer utolsó éveiben április negyedike korábbi harcos ünneplése családi kiránduló programmá és Önök kérték televíziós kívánságműsorrá szelídült. Az 1990-es szabad választások után megalakult többpárti országgyűlés az 1991. évi VIII. törvénnyel április negyedikét végleg törölte a nemzeti ünnepek sorából.

Április negyedikét:

• először az Ideiglenes Nemzeti Kormány nyilvánította  ünnepnappá, még 1945-ben,
• a Magyarország területén harcoló utolsó német alakulatokat nem április negyedikén, hanem kilenc nappal később verték ki az országból,
• az 1990-es szabadválasztásokat követően az 1991. évi VIII. törvény törölte a nemzeti ünnepek sorából.