Király Júlia esete a fasírttal

Szégyenteljes módon távozott Király Júlia a Magyar Nemzeti Banktól. Ennél több eleganciát ugyan nem vártunk tőle, de legalább a volt kollégáira tekintettel lehetett volna, méltányolva azt a hat évet, amit velük töltött.

Hiába, a stílus maga az ember: Király Júlia sértettsége és hiúsága mindent felülírt, még a munkatársai, a jegybank vagy az ország iránt megmaradt lojalitást is, ha egyáltalán ismerős számára ez az érzés. Lemondása ugyanakkor tragikomikusra sikeredett. Elmehetett volna emelt fővel is, ha Simor András elnök távozásakor veszi a sátorfáját, ekkor is elmondhatta volna a jegybankot érintő szidalmait az erre mindig éhes médiapartnereinek. De akár ki is várhatta volna még azt a néhány hetet, amíg mandátuma lejár, hogy június elején önthesse ki szívét az új jegybanki vezetés szidalmazására látatlanban is vevő sajtótermékeknek. De Király Júliában még ennyi tartás sem maradt. Kiválasztotta azt a pillanatot, amikor a nemzeti bank és a monetáris tanács bejelentette az ország új gazdaságösztönző programját, amelyet mind a szakma, mint a bankok kedvezően fogadtak, így Király Júlia végül egymaga elégedetlenkedhetett a sajtóban. Pechje volt.

Lemondása ugyanis egybeesett a bankszövetség pozitív véleményének publikálásával, sőt a forint erősödésével is. Hát, így járnak azok, akik már eljövetelük után néhány órával, vélhetőleg időben leszervezett interjúkban kürtölik tele a világot saját sérelmeikkel. Az ilyen kifakadások pusztán arra szolgálhatnak, hogy csorbítsák a Simor András offshore-ügyei és a jegybank felhatalmazás nélküli korábbi adatkiszivárogtatása miatt egyszer már nehéz helyzetbe került jegybank hírnevét. Vagy hogy az új programját és a kollégák erőfeszítéseit próbálják rossz színben feltüntetni, hitelteleníteni külföldön.

És ami ezek után következik, az csak erős idegzetűeknek ajánlható. A volt alelnök asszony, akit még a Gyurcsány-kabinet alatt neveztek ki, a következő idézettel vett búcsút a jegybanki kollégáktól: „Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.” A mottót Örkény István Fasírt című művéből vette, a volt kollégák ilyen mértékű lenézésének megítélése mindenkinek szíve joga. Véleményszabadság van, és Király Júlia ezzel tette le a névjegyét. Távozása módját elnézve, csak helyeselhető döntése, kár, hogy nem hamarabb hozta meg. Neve így kerülhetett egy szintre például Paul Lendvaival, aki az osztrák lapokban gyűlölködik és szítja az indulatokat Magyarország ellen hosszú évek óta.

Egyikük sem értette meg, hogy kirohanásaikkal nem a kormányt, hanem saját magukat minősítik, mert a vádak mögötti személyes indulatokat még a laikus, a magyar viszonyokat nem ismerő újságolvasók is kiérzik. Király Júlia mandátuma lejár, őt tehát senki sem „darálta be”. Az új vezetést pár hét alatt nem ismerhette meg, nem is törekedett rá, ha tehát pusztán előítéletei alapján döntött, akkor korábban szednie kellett volna a cókmókját. A dúló-fúló nagyasszony után egy mondat biztos megmaradhat a lakosság emlékezetben, legalábbis egy darabig: ő mondta a devizahitel-csapdába került több százezer magyar családról, hogy ezt a „szűk réteget” nem kell megmenteni. Milyen szerencse, hogy ezt az álláspontot csak kevesen osztották! Így lett törvényünk a végtörlesztésről, az árfolyamgátról, a kilakoltatási moratóriumról és a devizakölcsönt kiváltó kedvezményes jegybanki forintkölcsönről.

Király Júlia (ön)lejárató kampánya legfeljebb három napig tart, de emberi méltóságból csak egy van. Sajnáljuk.

Szabó Anna