A dopping a családban kezdődik

Veszélyes lehet, ha a szülő mindenáron olimpiai bajnokot akar faragni a gyerekéből.

A jelenség gyaníthatóan független attól, milyen sportágat választ a gyerek, vagy választanak számára a szülei. Ráadásul ahol nincs egyenfelszerelés, ott divatbemutatóvá és a szülők anyagi helyzetének demonstrációs fórumává vált a gyereksport is. Egy jóbarátom elmesélte, hogy a teniszben tehetséges fiát benevezte egy regionális versenyre. Luxusautókkal hozták a versenytársakat az apukák, a gyerekek pedig olyan ruhákat viseltek, és olyan felszerelést vettek elő a menő táskáikból, hogy a barátom havi fizetése nem lett volna elég egy szett megvásárlására. Az ő fia ócska csukában, egyszerű pólóban-klottgatyában, márkátlan teniszütővel állt ki (nemcsak a szülők, hanem még az ellenfelek megvető tekintetének is kereszttüzében), ám mindenkit végigverve megnyerte a tornát. A legyőzöttek frusztrált szülei megalázva érezték magukat, és többen a dühüket a saját gyerekeiken élték ki. „Béna vagy, hagytad, hogy megverjen egy csóró!” – hallották a korholást a folyosón barátomék, amikor távoztak a kupával.

Bár a sportnak a tisztaságról, az erkölcsről, a valós teljesítményekről kellene szólnia, a szülők ide is magukkal hozzák azt a világot, amelyben élnek. Csapatsportok esetén még nagyobb a kísértés: a jómódú, vállalkozó apuka gyerekének nagyobb esélye van arra, hogy bekerüljön a keretbe. Arra is hallottam példát, hogy a gyerek nyíltan megkérdezte az edzőt (gyaníthatóan a szülei unszolására): mennyibe kerül az, hogy ő is kezdő legyen a hétvégi bajnokin? Nemcsak az ellenfelet gyűlölik, hanem klubon belül is óriási a harc a szülők között – van olyan ismerősöm, aki emiatt vette ki a fiát egy jó nevű klubból, és vitte át a jóval szerényebb lehetőségekkel járó, de egészségesebb légkörű kiscsapathoz.

A gyerekek mérkőzésein való részvétel igazi aranybánya lenne egy pszichiáternek vagy egy szociológusnak. A kidagadt nyaki erekkel üvöltöző kedves szülő a futballpálya széléről gyakran „rúgd le, törd el a lábát!” kiáltással sarkallja aktívabb részvételre a kedves gyerekét, és hallottam már küzdősportmérkőzésen, tatami mellől is a „fojtsd meg, csináld ki a szemetet!” – kedvesnek és sportszerűnek cseppet sem nevezhető – biztatást. A gyerek pedig azt teszi, amit a rajongott szülő mond neki – mindenáron, akár sportszerűtlen eszközökkel is küzd a győzelemért.

Ha már a küzdősportoknál tartunk, egy országos szinten is kiemelkedő eredményeket elérő gyerek édesanyja megdöbbentő dolgokat mondott el a kulisszák mögötti világról. Mivel az egyesületeknek pontok járnak az eredményeik után (és sokszor ettől függ az állami támogatás mértéke, az utánpótlás-nevelő egyesület megítélése és egyebek), a klubok nemhogy eltűrik, de néha még támogatják is a drasztikus, a gyerek egészségére veszélyes módszerek alkalmazását. 12-13 éves lányokat kényszerítenek megterhelő diétákra, hogy egy alacsonyabb súlycsoportban nagyobb eséllyel vegyék fel a harcot az ellenfelekkel.

A dopping a családban kezdődik: hashajtót, vízhajtó szereket adnak a gyereknek a verseny előtt, és arra is van példa, hogy a szülő kiméri a vizet a csemetéjének, hogy mennyit ihat a verseny előtti időszakban. A verseny napja külön történet: gyakran látni, hogy a pályára lépés előtt a szülő dupla feketekávét itat a gyerekkel, hogy az felpörögjön, tucatszám fogynak a brutális koffeinadagot tartalmazó energiaitalok, durvább esetben asztmásoknál használatos sprayvel segítik a két meccs közötti regenerálódást – a szteroidtartalmú hörgőtágítónak köszönhetően ugyanis megnő a tüdő oxigénfelvétele. Nincs mit csodálkozni azon, ha a fiatal élsportolónak huszon- vagy harmincévesen megáll a szíve a pályán – fogalmazott egy szülő –, a túlpörgetett szervezet nem bírja a végtelenségig.

Az, hogy a gyerek mit szeretne, vagy mi volna számára a jó és egészséges, sok esetben nem szempont – ha a szülő úgy dönt, hogy bajnokot akar faragni a gyerekéből, mindenáron véghezviszi az akaratát. Ha mindezek ellenére a döntő pillanatban kudarcot vall a gyerek, akkor a apukából-anyukából pityergő mártír lesz, lelkiismeret-furdalást okozva a gyereknek: mi csak neked akartunk jót! Lehet, hogy így is gondolják: megvették a méregdrága felszerelést, hurcolták edzésekre és versenyről versenyre a gyereket, ádáz szemekkel figyelték a diétáját, csak éppen azt nem vették észre, hogy a sportoló cseppet sem élvezte az egészet.

Jó lenne itt sem szem elől téveszteni a mértéket. Nem lehet mindenkiből bajnokot faragni, nem tragédia az, ha „csak” sportol a gyerek, és esetleg csak nézőként jut ki az olimpiára. Az elveszett gyerekkort nem lehet később visszaadni, és ha már tizenévesen beleverjük azt, hogy csak tisztességtelen eszközökkel érvényesül az életben, akkor annak később, a mindennapokban is következményei lesznek. Ha azt tanítjuk meg nekik, hogy kizárólag az elért eredmény számít, akkor ne csodálkozzunk majd, ha felnőttként úgy tekintenek immár megöregedett szüleikre, hogy fölöslegesek, mert már nem tudják segíteni őket az aktuális célok megvalósításában.