Mindez pillanatnyilag éppen megfelel az Orbán-kormánynak, amelynek elsődleges célja annak elkerülése, hogy zárt struktúrák mentén alakuljon a jövő többsebességes integrációja. A lisszaboni szerződés által biztosított megerősített együttműködés rugalmas keretet nyújt ahhoz, hogy minimum kilenc tagállam közösen lépjen előre egy adott szakpolitikai kérdésben. Magyarországnak ez abból a szempontból mindenképpen kedvező, hogy a későbbiekben bármikor szabadon csatlakozhat ezekhez a kezdeményezésekhez, arról nem is beszélve, hogy a rugalmas együttműködést a nemzeti szuverenitás kiterjesztéseként is alkalmazhatja a számára fontosabb kérdésekben, mint például az adópolitika vagy a szociális juttatások ügye.
Itt merül fel ugyanakkor a kérdés, hogy ha a jövő integrációjában mindenki csak a számára elfogadhatónak tartott kezdeményezésekhez csatlakozik, van-e értelme különböző sebességekről vitatkozni. A kérdés ugyanis már nem az, hogy ki milyen gyorsan halad az uniós sztrádán, hanem hogy egyáltalán egy irányba haladunk-e. Ezt a „többirányú” integrációt egyébként részben épp a több sebesség ellen álságosan tiltakozó magyar kormány provokálja ki a nemzetállami szuverenitásra hivatkozó alternatív uniós jövőkép hangsúlyozásával, illetve a demokratikus értékek sorozatos megsértésével. Mindemellett a lex CEU elfogadása és az „idegen ügynök törvény” orosz mintára történő megszövegezése ismét a brüsszeli viták epicentrumába tolják Magyarországot egy olyan időszakban, amikor a tagállamok közti politikai bizalom a brexit következtében egyébként is ingatag.
A Közép-Európa egyik legkiválóbb felsőoktatási intézménye elleni támadás túlmutat önmagán: valódi kórkép egy paranoid, a másként gondolkodókat egyre nehezebben tűrő hibrid rezsim természetéről. Uniós diplomaták részben ennek következtében vonják kétségbe a 2004-es keleti bővítés helyességét, ami a további csatlakozási törekvésekre is kihat. Az orbáni antidemokratikus intézkedések a napjainkra elpárolgott maradék bővítési étvágyat is elveszik az uniótól, ennek pedig az EU ajtaján kopogtató balkáni országok fogják meginni a levét. Mindeközben az Európai Néppárt sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja a magyar kormány intézkedéseit, mivel a Fidesz 11 képviselővel a pártcsalád jelentős csoportját biztosítja. A néppárt ahelyett, hogy szavazatonként árusítja ki a demokratikus szabadságjogokat, politikai karanténba szoríthatná végre az Orbán-kormányt azzal, hogy ajtót mutat a magyar képviselőcsoportnak. Ha pedig erre nem hajlandó, akkor inkább ne hirdesse, hogy a politikai jogok és a civil szabadságjogok – beleértve az oktatási szabadságot és a kormányzat következmény nélküli bírálatát – széles körű védelmet kell hogy élvezzenek. Ezzel ugyanis az integráció teljes fejlődését tartósan egy olyan nemkívánatos sávba kényszeríti, ahol az EU teljes gázzal száguld a képmutatás antidemokratikus irányába.
