Díszes karácsonyfa-nyilatkozatot fogadtak el az Európai Unió tagállamai a római szerződés 60. évfordulója alkalmából: mindent ráaggattak, amit az egység látszatának fenntartása végett fontosnak véltek. Az integráció jövőjével kapcsolatban kinyilvánították például, hogy a tagállamok a jövőben is együtt cselekszenek majd, „szükség esetén több ütemben és eltérő szorosságú együttműködésben, de mindig ugyanabban az irányban”, az alapszerződésekkel összhangban és nyitva tartva az ajtót azok előtt, akik később csatlakozni szeretnének a szorosabb együttműködéshez. Leszögezték azt is, hogy az unió osztatlan és oszthatatlan.
A valóság ehhez képest, hogy az integráció motorjaként működő Berlin a gyakorlatban már lemondott az unió oszthatatlan egységként történő működtetéséről. Az EU köztudottan eleve több sebességgel működik a schengeni tagság, illetve az eurózóna gyakorlati vetületein keresztül, ám ez eddig inkább kivételt jelentett, mintsem a főszabályt erősítette. A brexit hatására azonban a francia és a német választásokat követően a tagállamok egy része mozgásba lendülhet a mélyebb gazdasági integráció irányába – igaz, egyelőre az eurózóna tagállamainak álláspontja között is hatalmas szakadék tátong ennek mikéntjével kapcsolatban. Beszédes ugyanakkor Angela Merkel februári kijelentése, miszerint „az elmúlt évek történéseiből bizonyossággá vált számunkra, hogy lesz egy Európai Unió különböző sebességekkel, és nem mindenki fog mindig az integráció minden egyes lépésében részt venni”.
Habár a német kancellár szavait sokan egyfajta fenyegetésként értékelték a menekültkérdésben ellenálló kelet-európai tagállamokra nézve, a gyakorlatban már most is ez történik. Tizenhat tagállam épp a napokban jelentette be, hogy megerősített együttműködést kívánnak indítani az Európai Ügyészség (EPPO) létrehozása céljából, amelyből másokkal együtt Magyarország – a korrupció „üldözését” Polt Péter kezéből kiengedni nem akaró Orbán-kormány döntése következtében – kimarad. Az alapszerződésben szereplő „egyre szorosabb unió” koncepció helyett már most is az „egység a sokféleségben” gondolat határozza meg az EU jövőjével kapcsolatos gondolkodást, a hangsúly pedig hosszú távon egyre inkább az eltéréseken lesz.
Mindez pillanatnyilag éppen megfelel az Orbán-kormánynak, amelynek elsődleges célja annak elkerülése, hogy zárt struktúrák mentén alakuljon a jövő többsebességes integrációja. A lisszaboni szerződés által biztosított megerősített együttműködés rugalmas keretet nyújt ahhoz, hogy minimum kilenc tagállam közösen lépjen előre egy adott szakpolitikai kérdésben. Magyarországnak ez abból a szempontból mindenképpen kedvező, hogy a későbbiekben bármikor szabadon csatlakozhat ezekhez a kezdeményezésekhez, arról nem is beszélve, hogy a rugalmas együttműködést a nemzeti szuverenitás kiterjesztéseként is alkalmazhatja a számára fontosabb kérdésekben, mint például az adópolitika vagy a szociális juttatások ügye.
Itt merül fel ugyanakkor a kérdés, hogy ha a jövő integrációjában mindenki csak a számára elfogadhatónak tartott kezdeményezésekhez csatlakozik, van-e értelme különböző sebességekről vitatkozni. A kérdés ugyanis már nem az, hogy ki milyen gyorsan halad az uniós sztrádán, hanem hogy egyáltalán egy irányba haladunk-e. Ezt a „többirányú” integrációt egyébként részben épp a több sebesség ellen álságosan tiltakozó magyar kormány provokálja ki a nemzetállami szuverenitásra hivatkozó alternatív uniós jövőkép hangsúlyozásával, illetve a demokratikus értékek sorozatos megsértésével. Mindemellett a lex CEU elfogadása és az „idegen ügynök törvény” orosz mintára történő megszövegezése ismét a brüsszeli viták epicentrumába tolják Magyarországot egy olyan időszakban, amikor a tagállamok közti politikai bizalom a brexit következtében egyébként is ingatag.
A Közép-Európa egyik legkiválóbb felsőoktatási intézménye elleni támadás túlmutat önmagán: valódi kórkép egy paranoid, a másként gondolkodókat egyre nehezebben tűrő hibrid rezsim természetéről. Uniós diplomaták részben ennek következtében vonják kétségbe a 2004-es keleti bővítés helyességét, ami a további csatlakozási törekvésekre is kihat. Az orbáni antidemokratikus intézkedések a napjainkra elpárolgott maradék bővítési étvágyat is elveszik az uniótól, ennek pedig az EU ajtaján kopogtató balkáni országok fogják meginni a levét. Mindeközben az Európai Néppárt sem kiköpni, sem lenyelni nem tudja a magyar kormány intézkedéseit, mivel a Fidesz 11 képviselővel a pártcsalád jelentős csoportját biztosítja. A néppárt ahelyett, hogy szavazatonként árusítja ki a demokratikus szabadságjogokat, politikai karanténba szoríthatná végre az Orbán-kormányt azzal, hogy ajtót mutat a magyar képviselőcsoportnak. Ha pedig erre nem hajlandó, akkor inkább ne hirdesse, hogy a politikai jogok és a civil szabadságjogok – beleértve az oktatási szabadságot és a kormányzat következmény nélküli bírálatát – széles körű védelmet kell hogy élvezzenek. Ezzel ugyanis az integráció teljes fejlődését tartósan egy olyan nemkívánatos sávba kényszeríti, ahol az EU teljes gázzal száguld a képmutatás antidemokratikus irányába.
A szerző a Political Capital külpolitikai elemzője
A vita eddigi hozzászólói
Bakó Beáta, Árva László, Kiss Károly, Csath Magdolna, Dobozi István, Böcskei Balázs.
