A „venéz magyarok” menekültek, de nem migránsok!

A Venezuelából a világ túlsó felére visszamenekülő „venéz magyarok” spanyol nyelvterületről, keresztény, azon belül katolikus kultúrközegből érkeznek, és többségük értékes szaktudás birtokosa.

Fotó: Balogh Zoltán Forrás: MTI

Ritkán szoktam sajtót sajtóban kommentálni. Operatőrként az ilyesmi szerintem nem szerencsés dolog, még akkor sem, ha újságíró vagyok. Annak, hogy mégis megtettem, oka van.

Hazatérők a címe annak a filmnek, amit hamarosan, vélhetően március elején vetít majd az Echo TV. Ennek a filmnek az operatőre voltam, és nagyon pontosan mutatja be mindazt, amit egy minapi írásában – szerintem nem túl szerencsésen – feszegetni kezdett az Index is. Több száz venezuelait fogadott be titokban a kormány – írták pár napja.

Én valamivel több mint fél éve jártam Venezuelában, ahol megtapasztaltam, ezért megismerhettem az Index cikkében leírt tények, tényszerűségek és vélekedések hátterét, méghozzá nagyon közelről. Igen pontos információim vannak mindarról, amiről írtak: helyszínen szerzett, célirányos, személyes tapasztalatok tömkelege.

A közelmúltban Venezuelából valóban sok magyar vagy magyar hátterű ember menekült Magyarországra. Éhínség és számunkra elképzelhetetlen társadalmi káosz teszi éppen roncshalmazzá azt az országot.

Aki teheti, menekül, amerre lát vagy ahová tud. Ha magyar felmenői vannak, akkor bizony Magyarországra is. A venezuelai magyarok csoportokban „visszidálnak”, ahogy a caracasi Casa Ungara – azaz a Magyar Ház vezetője, egy meglehetősen ismert magyar játékfilmes operatőr édesapja mondta, lélekszorító aggódással hangjában: „Hát visszidálnak, és most visszatérnek oda, ahová – úgy érzik – mindig is tartoztak, és ez így helyes.”

Ez a világ egyéb helyein is így helyes, mi több: normális. Így vélekednek erről máshol is, amint azt példák sora mutatja. Németország a 70-es években fejpénzért vásárolta meg (!) az erdélyi szászokat Romániától, azokat is, akik egy kukkot sem beszéltek németül, de a felmenőik között voltak németek, és ezt igazolni tudták.

A dél-oszétiai vagy az ukrajnai oroszokat Oroszország, a Dnyeszter Menti Köztársaság románjait – már aki menni akar – pedig Románia különösebb hajcihő nélkül fogadja be. Vagy vissza. Mindegy. Akár több száz év múltával is. Egyáltalán nem kirívó dolog ez sem Euró­pában, sem bárhol a világon.

És ennek semmi köze nincs Orbán Viktorhoz vagy ahhoz, hogy éppen milyen hatalmi csoport diktálja egy országban a tempót. Ez kötelesség, ami sehol, semmilyen körülmények között nem váltható aktuálpolitikai aprópénzre.

A Venezuelából a világ túlsó felére visszamenekülő „venéz magyarok” (ők így nevezik magukat) spanyol nyelvterületről, keresztény, azon belül katolikus kultúrközegből érkeznek, és többségük értékes szaktudás birtokosa.

Sokuk, különösen a harmadik generáció valóban nem beszél jól magyarul, ők feltehetően angoltudásukkal boldogulnak majd, míg a többiek aktív tanulással töltött, kínlódós időszak során fognak integrálódni.

Ezeket az embereket nemcsak az európaival rokon vallási és kulturális hátterük, hanem az is megkülönbözteti a köznyelv által migránsnak nevezett illegális bevándorlók Európába özönlő, személyazonosságát semmivel igazolni nem tudó vagy akaró népek tömegétől, hogy ők Venezuelából útlevéllel és szakmai képesítéseiket igazoló papírokkal érkeztek, és mindannyian magyar gyökerű, magukat magyarnak is valló menekültek. De ami talán még ennél is fontosabb: eltökélt szándékuk a beilleszkedés.

Az Index írása sajnos nem igazán tett különbséget menekültek és illegális bevándorlók (a magyar köznyelvben jellemzően ők a migránsok) között, mindkettőt menekültnek nevezik, ami félreérthető.

A titkolózás pedig minden résztvevőre jellemző és érthető volt, hiszen nem volt felmérhető Venezuela reagálása állampolgárai ilyen jellegű távozására.

Mérlegelendő veszélyként jelent meg a folyamat esetleges durva leállítása, és a távozni készülők élete is veszélybe kerülhetett volna. Mellesleg magyar állami szervekkel vagy szervezéssel semmilyen formában nem találkoztunk utunk során, kizárólag jó szándékú magyar és amerikai civilekkel.

A venezuelai magyar közösségben szinte mindannyian beszéltek magyarul, akik pedig nem, azok jól boldogultak az angollal vagy éppen akkor tanulták a magyart, és tudatosan készültek a magyarországi beilleszkedésre, ami szerintem igen gyors és csendes folyamat lesz.

Hazatérők.

A közel egyórás dokumentumfilmben Tóth Gábor szerkesztő-rendező aprólékos munkával mutatja meg, hogy kik is valójában a „venéz magyarok”, akik ugyan menekültek, de nem migránsok!

A szerző operatőr-rendező