Ítélkezés a valóság teljes kizárásával

Az 1,5-re emelkedő termékenységi ráta, az ingatlanépítési hullám, a friss házasok adókedvezménye, a gyermekvállalási kedv nehezen védhető pozícióba szorította a balliberális oldalt.

Brüsszeli bírálóink szerint „Magyarország alkotmányában elavult a család fogalmának konzervatív meggyőződésen alapuló meghatározása” Fotó: MTI/Kovács Attila

„Az érzékek nem csapnak be! Az ítéletalkotás az, ami félrevezet.” Nem kell új tételt alkotni. Wolfgang Goethe már megmagyarázta, mit látunk, ha a magyar politika partvonalára vetődöttek tusáját nézzük. Nem egymással, nem a politikai ellenféllel, nem szellemi támasztékukkal, még csak nem is fogyatkozó választói bázisukkal tusakodnak, hanem saját magukkal és a valósággal.

Kétségbeesetten, egyre görcsösebben igyekeznek elkapni a fősodor áramát, de hiányos képességeik okán talán akkor sem tudnának mit kezdeni a lendülettel, ha minden lengőajtót kitámasztanának előttük.

Márpedig a valóság nyitott kapuként kínálja magát értelmezésre. A családtámogatási intézkedések most bejelentett folytatása pél­dául újabb lehetőség – lassan kimondhatjuk: elszalasztott lehetőség – arra, hogy közös alapokról értelmezzük helyünket térben és az idő horizontján. A nézőpontnak nem kell azonosnak lennie, de nem baj, ha ugyanazt a vásznat nézzük.

Azok a kommentárok viszont, amelyek megszülettek a kormányfői bejelentés óta, csak azt bizonyítják, hogy a hétpontos családtámogatási program végérvényesen beszorult az ellenzék fogágyába.

Lehet ugyanis, hogy nem lesz minden pont sikeres. Lehet, hogy még így sem lesz 2,1-es a termékenységi ráta. Lehet, hogy nem gyarapodik a négy- vagy többgyermekes családok aránya, vagy a többség föl sem veszi a családtámogatási hitelt.

Ennek ellenére azt elvitatni, hogy a polgári kormány elmúlt évei több innovációt tartalmaztak családpolitika terén, mint bármely korábbi kabinet, amelynek bukott hírnökei most felváltva kérik számon az ingyensört és az örök életet, politikai ösztönnel nehezen magyarázható.

Pedig a kormányoldal nem tett mást, mint reagált a valóságra. Érdemes felidézni, hogy a Magyar ifjúságkutatás 2016 már évekkel ezelőtt kimutatta, milyen elképzelésekkel vágnak neki a magyar fiatalok saját útjuknak.

Eszerint „a magyarországi 15–29 évesek a társadalmi újratermelésben betöltött szerepüket illetően konzervatív-közösségi – házasságot és gyermekvállalást pártoló – nézetekkel (…) jellemezhetők.” A fiatalok kétharmada házasságban szeretne élni, mégis, a harminc év alatti körben alig tizedüknek van csak gyermeke. Fentiek tükrében beszédes adat az is, hogy a házasságkötések aránya elsősorban a harminc év fölötti korosztályban emelkedett a legnagyobb mértékben.

A következtetéseket a szakavatottak már levonták. A huszonéves korosztály anyagi helyzete még nem teszi lehetővé a nagy család fenntartását, saját felmenőik pedig – akik egzisztenciájukat még az előző rendszer végóráiban vagy a kilencvenes évek legnagyobb hatású csomagjának árnyékában igyekeztek megalapozni – önhibájukon kívül nem tudnak elég erős támasztékot adni.

Talán ezért (is) tolódnak a házasságkötések harminc év fölé, a saját egzisztenciát már önerőből is megteremtő életkorba. Nem véletlen, hogy a nemzeti kormány első családpolitikai intézkedései éppen azokat az indokokat hivatottak okafogyottá tenni, amelyek az anyagi keretek hiányát jelölték meg a kivárás magyarázataként. Az otthonteremtési támogatás, a családi adókedvezmény vagy akár az ingyenes tankönyv egyaránt érzékeny ponton szorítja el a szivárgó családalapítási kedvet.

A nyugati liberalizmus persze érzékelte, hogy a magyar kormány családpolitikájának első eredményei már láthatók. Az 1,5-re emelkedő termékenységi ráta, az ingatlanvásárlási és ingatlanépítési hullám, a friss házasok adókedvezménye, a gyermekvállalási kedv nehezen védhető pozícióba szorította a balliberális oldalt.

Néhány héttel a Magyar ifjúságkutatás eredményeinek publikálása után meg is jelent egy nyugati hírportálon egy „felmérés”, amely szerint mintegy másfél millió magyar gondolkodik azon, hogy elhagyja az országot. A honi ellenzék, amilyen diszkréten hallgatott a Magyar ifjúságkutatás eredményeiről, olyan hevesen cincálta rongyosra a nyugatról kapott mentőövet, a kiürülő Magyarország gyásztáviratát.

Másfél millió ember. A mai napig itthon! Nincsenek tömegesen megszüntetett magyarországi lakcímek, nincsenek kígyózó sorok a repülőtér induló oldalán vagy a nyugati munkaügyi hivatalokban.

A másfél millió „gondolkodó” nem nyugatra készül, hanem pártpreferenciát tükröz. Valószínűleg bármelyik ellenzéki szavazónak szegezzük neki a kérdést, hogy London vagy Budapest, gondolkodás nélkül választja a multikulturalizmus egyik jelenkori fellegvárát. Aztán nem mozdul.

Itthon marad, családot tart el, otthont épít, minden korábbinál többet keres, kevesebb adót fizet, és élvezi munkahelye stabilitását. Nem mellesleg biztonságban van. Ő is és gyermeke is.

A külföldön dolgozó magyar állampolgárok arányáról kialakult számháború csak az ellenzékkel hiteti el, hogy szagot fogott a vágyott kormányváltás irányába. Az egyetlen állandó tétel ugyanis a kivándorolt magyarokkal kapcsolatos statisztikákban, hogy döntő többségük a 2004-es uniós csatlakozás után hagyta el az országot. Egy másik jelentős tömegük az újsütetű hazafira hallgatott, aki ajtót mutatott nekik 2006-ban. Azóta viszont, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikája érezteti a hatását, a kivándorlók száma nem emelkedik.

Ne legyenek illúzióink. Mindenki onnan értelmezi az adatokat – a magyar valóságot –, ahonnan érdeke diktálja, vagy amit ki akar olvasni a számokból. Jól jöhet például a Magyarországot elhagyó tömegek víziója azoknak, akik századmagukkal bírtak összegyűlni a legutóbbi kormányváltó szeánszra a Hősök terén.

A többiek valószínűleg már Berlinben, Párizsban, Amszterdamban lehetnek. Álljon itt ismét: minden egyes, Magyarországon kívül élni, dolgozni, boldogulni kénytelen magyar ember éppen egyel több annál, mint ami ideális lenne, de a tömeges kivándorlásból, a fiatalok kilátástalanságából ma már nem lehet politikai tőkét kovácsolni ellenzéki oldalon.

Ugyanazokról a fiatalokról van ugyanis szó, akiknek többsége a felmérések szerint a Fidesz–KDNP pártszövetséget támogatja. E körben a kormányoldalnak nagyobb a tábora, mint az összes ellenzéki párt hasonló korosztályhoz tartozó szavazói bázisa együttvéve.

Persze ma, a virtuális közösségi terek világában korlátlanul szaporodhatnak a mozgalmak, közösségek, tiltakozók. Egyik csoportjuk a miniszterelnök évértékelőjének hétvégéjére is kormányváltást ígért, de végül csak néhány száz tiltakozót sikerült utcára hívni. Nem is verték nagydobra eredménytelenségüket, hiszen azzal maguk köttették díszborítóba saját bizonyítványukat.

Mindannyiunk megnyugvására azonban: ők is folyatják.

A modern tömegkommunikációs eszközöknek és tereknek azonban van egy olyan tulajdonságuk, ami néhány évtizede még nem állt sem a politikus, sem az újságíró rendelkezésére. Ez pedig az azonnali visszacsatolás. Az olvasó, néző, választó véleménye.

Ezt megkapja a tudósító, megkapja a publicista és megkapja a politikus is, függetlenül attól, hogy az Országgyűlésben ül vagy a tévészékházban fetreng a dísznövény és a kávéautomata között.

Ha olvasni akarnának a jelekből, akkor az ellenzéki politikusok és kitartó aktivistahálózatuk is érzékelné, hogy ugyanaz a kör biztatja őket újabb akciókra, de bántó kisebbségben vannak ahhoz, hogy leállítsák az országot, leváltsák a kormányt. Nem azért, mert nem képesek esetleg lezárni egy hidat, hanem mert a valósággal vitatkoznak.

Nem támogatja kormánybuktató terveiket sem a béremelések sora, sem az ipari termelés szintje, sem a történelmi méretű foglalkoztatottság, a visegrádiakkal parolázó német kancellár, az amerikai látogatás, az izraeli kiállás, a fizikai biztonság vagy azok a tömegek, amelyek esélyt kaptak ahhoz, hogy biztos fundamentumra építsék saját maguk és családjuk jövőjét.

A szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese