Ítélkezés a valóság teljes kizárásával

Az 1,5-re emelkedő termékenységi ráta, az ingatlanépítési hullám, a friss házasok adókedvezménye, a gyermekvállalási kedv nehezen védhető pozícióba szorította a balliberális oldalt.

Brüsszeli bírálóink szerint „Magyarország alkotmányában elavult a család fogalmának konzervatív meggyőződésen alapuló meghatározása” Fotó: MTI/Kovács Attila

A következtetéseket a szakavatottak már levonták. A huszonéves korosztály anyagi helyzete még nem teszi lehetővé a nagy család fenntartását, saját felmenőik pedig – akik egzisztenciájukat még az előző rendszer végóráiban vagy a kilencvenes évek legnagyobb hatású csomagjának árnyékában igyekeztek megalapozni – önhibájukon kívül nem tudnak elég erős támasztékot adni.

Talán ezért (is) tolódnak a házasságkötések harminc év fölé, a saját egzisztenciát már önerőből is megteremtő életkorba. Nem véletlen, hogy a nemzeti kormány első családpolitikai intézkedései éppen azokat az indokokat hivatottak okafogyottá tenni, amelyek az anyagi keretek hiányát jelölték meg a kivárás magyarázataként. Az otthonteremtési támogatás, a családi adókedvezmény vagy akár az ingyenes tankönyv egyaránt érzékeny ponton szorítja el a szivárgó családalapítási kedvet.

A nyugati liberalizmus persze érzékelte, hogy a magyar kormány családpolitikájának első eredményei már láthatók. Az 1,5-re emelkedő termékenységi ráta, az ingatlanvásárlási és ingatlanépítési hullám, a friss házasok adókedvezménye, a gyermekvállalási kedv nehezen védhető pozícióba szorította a balliberális oldalt.

Néhány héttel a Magyar ifjúságkutatás eredményeinek publikálása után meg is jelent egy nyugati hírportálon egy „felmérés”, amely szerint mintegy másfél millió magyar gondolkodik azon, hogy elhagyja az országot. A honi ellenzék, amilyen diszkréten hallgatott a Magyar ifjúságkutatás eredményeiről, olyan hevesen cincálta rongyosra a nyugatról kapott mentőövet, a kiürülő Magyarország gyásztáviratát.

Másfél millió ember. A mai napig itthon! Nincsenek tömegesen megszüntetett magyarországi lakcímek, nincsenek kígyózó sorok a repülőtér induló oldalán vagy a nyugati munkaügyi hivatalokban.

A másfél millió „gondolkodó” nem nyugatra készül, hanem pártpreferenciát tükröz. Valószínűleg bármelyik ellenzéki szavazónak szegezzük neki a kérdést, hogy London vagy Budapest, gondolkodás nélkül választja a multikulturalizmus egyik jelenkori fellegvárát. Aztán nem mozdul.

Itthon marad, családot tart el, otthont épít, minden korábbinál többet keres, kevesebb adót fizet, és élvezi munkahelye stabilitását. Nem mellesleg biztonságban van. Ő is és gyermeke is.

A külföldön dolgozó magyar állampolgárok arányáról kialakult számháború csak az ellenzékkel hiteti el, hogy szagot fogott a vágyott kormányváltás irányába. Az egyetlen állandó tétel ugyanis a kivándorolt magyarokkal kapcsolatos statisztikákban, hogy döntő többségük a 2004-es uniós csatlakozás után hagyta el az országot. Egy másik jelentős tömegük az újsütetű hazafira hallgatott, aki ajtót mutatott nekik 2006-ban. Azóta viszont, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikája érezteti a hatását, a kivándorlók száma nem emelkedik.

Ne legyenek illúzióink. Mindenki onnan értelmezi az adatokat – a magyar valóságot –, ahonnan érdeke diktálja, vagy amit ki akar olvasni a számokból. Jól jöhet például a Magyarországot elhagyó tömegek víziója azoknak, akik századmagukkal bírtak összegyűlni a legutóbbi kormányváltó szeánszra a Hősök terén.

A többiek valószínűleg már Berlinben, Párizsban, Amszterdamban lehetnek. Álljon itt ismét: minden egyes, Magyarországon kívül élni, dolgozni, boldogulni kénytelen magyar ember éppen egyel több annál, mint ami ideális lenne, de a tömeges kivándorlásból, a fiatalok kilátástalanságából ma már nem lehet politikai tőkét kovácsolni ellenzéki oldalon.

Ugyanazokról a fiatalokról van ugyanis szó, akiknek többsége a felmérések szerint a Fidesz–KDNP pártszövetséget támogatja. E körben a kormányoldalnak nagyobb a tábora, mint az összes ellenzéki párt hasonló korosztályhoz tartozó szavazói bázisa együttvéve.

Persze ma, a virtuális közösségi terek világában korlátlanul szaporodhatnak a mozgalmak, közösségek, tiltakozók. Egyik csoportjuk a miniszterelnök évértékelőjének hétvégéjére is kormányváltást ígért, de végül csak néhány száz tiltakozót sikerült utcára hívni. Nem is verték nagydobra eredménytelenségüket, hiszen azzal maguk köttették díszborítóba saját bizonyítványukat.

Mindannyiunk megnyugvására azonban: ők is folyatják.

A modern tömegkommunikációs eszközöknek és tereknek azonban van egy olyan tulajdonságuk, ami néhány évtizede még nem állt sem a politikus, sem az újságíró rendelkezésére. Ez pedig az azonnali visszacsatolás. Az olvasó, néző, választó véleménye.

Ezt megkapja a tudósító, megkapja a publicista és megkapja a politikus is, függetlenül attól, hogy az Országgyűlésben ül vagy a tévészékházban fetreng a dísznövény és a kávéautomata között.

Ha olvasni akarnának a jelekből, akkor az ellenzéki politikusok és kitartó aktivistahálózatuk is érzékelné, hogy ugyanaz a kör biztatja őket újabb akciókra, de bántó kisebbségben vannak ahhoz, hogy leállítsák az országot, leváltsák a kormányt. Nem azért, mert nem képesek esetleg lezárni egy hidat, hanem mert a valósággal vitatkoznak.

Nem támogatja kormánybuktató terveiket sem a béremelések sora, sem az ipari termelés szintje, sem a történelmi méretű foglalkoztatottság, a visegrádiakkal parolázó német kancellár, az amerikai látogatás, az izraeli kiállás, a fizikai biztonság vagy azok a tömegek, amelyek esélyt kaptak ahhoz, hogy biztos fundamentumra építsék saját maguk és családjuk jövőjét.

A szerző a Karc FM főszerkesztő-helyettese