Száz év magány után

Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédének leirata több ezer szóból áll. Ebből most csak tizenöttel szeretnék foglalkozni, nem mintha a többi nem érdemelne figyelmet.

Fotó: Koszticsák Szilárd Forrás: MTI

Magyarország a honfoglalás óta soknemzetiségű ország, amire méltán lehetünk büszkék, de csak akkor, ha tudjuk, hogy azt a többi itt élő nemzettel együtt építettük és együtt védtük meg. A XIX. és XX. század egymás ellen fordított bennünket, de a mai kihívásoknak csak akkor tudunk megfelelni, ha a szembefordulás helyett egymás mellé állva védjük közös érdekeinket.

Érezhetjük, hogy a Kárpát-medence a hazánk, de csak akkor, ha tudjuk, hogy nemcsak a miénk. A szlovákoknak, horvátoknak évezredes, de a többi itt élő népnek is sok évszázados joga van hazának tekinteni ezt a teret. Olyan ez, mint egy műalkotás: egy szobor, egy festmény értéke nem csorbul, sőt nő attól, ha sokan, ha mások is szeretik. Szeressük hát közösen ezt a hazát, a Kárpátoktól le az Al-Dunáig.

Együtt, hiszen véget ért a száz év magány.

Egy kormány nem tud minden feladatot magára vállalni. Nem zárhatja börtönbe azt, aki lerománozza az erdélyi magyart, aki idegennek, más nemzethez tartozónak minősítené a székelyt, aki szlováknak, tótnak mondja mindazokat, akik a Dunától északra születtek. Ahogy nem cipelheti Hágába azokat sem, akik kikergetnék Erdélyből a magyarokat.

A kormány szomszédságpolitikája mellett van tere és talán pótolhatatlannak is mondható feladata a civil világnak. Félve írom le a civil szót, mert egyes – távolról sem civil – szervezetek megpróbálják a saját politikai gerillatevékenységük részére lefoglalni azt. Petőfi Sándorral szólva: hazugság, szemtelen hazugság. A valódi civileknek most kezdődik a munka, mert a száz év magány vége voltaképp a kezdet: a normális együttélés akadályoktól még nem mentes kezdete.

Pártpolitika feletti, de nemzetpolitikai szempontból kulcsfontosságú kérdés, hogy hogyan viszonyulunk a Kárpát-medence lakóihoz. Csak akkor érezhetjük hazánknak ezt a térséget, ha földinknek tekintünk mindenkit, aki itt él, aki itt született. Lassan tíz éve törekszünk erre egy megbékélési mozgalomban, mély és nehezen gyógyuló nemzeti sebeink ellenére. Ám mozgalmunk, a Charta XXI Egyesület fel tud mutatni néhány biztató jelet.

A napokban írta valaki Romániából, aki ismeri mozgalmunk erőfeszítéseit, hogy elérkezett az a pillanat, amikor a volt birodalom népeinek nem szabad tovább egymást kölcsönösen mellőzniük, ez a birodalom (értsük e szón akár a Magyar Királyságot, akár a Monarchiát) azt a kulturális sokféleséget hagyta ránk örökül, ami mindnyájunkat gazdagít, függetlenül attól, hogy „Buna ziua!” vagy „Jó napot!” a köszöntésünk.

Egy másik román ember, nagybányai „chartatársunk”, felvette a magyar állampolgárságot. Miért? A magyar miniszterelnök iránti tiszteletből. Így kapcsolódik egymáshoz a kormány politikája és a civil kapcsolatépítés.

Aki ma szívén viseli a Kárpát-medence jövőjét, az keresi az elszakított nemzetrészekkel való találkozás alkalmait, baráti szálakat fűz a légiesedő határokon keresztül, erősíti a határon átnyúló kereskedelmi kapcsolatokat, és nyitott az ott élő, többséget alkotó nem magyar ajkú emberek felé is. Tud köszönni és megköszönni. Hiszen véget ért a száz év magány.

A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke