Száz év magány után

Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédének leirata több ezer szóból áll. Ebből most csak tizenöttel szeretnék foglalkozni, nem mintha a többi nem érdemelne figyelmet.

Fotó: Koszticsák Szilárd Forrás: MTI

Orbán Viktor miniszterelnök évértékelő beszédének leirata több ezer szóból áll. Ebből most csak tizenöttel szeretnék foglalkozni, nem mintha a többi nem érdemelne figyelmet.

Nem állítom, hogy épp ez a két mondat a legfontosabb. De olyan kijelentés, ami a magyarok egyharmadának életét alapvetően befolyásolja: „Szomszédaink tisztelnek bennünket, és szívesen társulnak velünk. Véget ért a száz év magyar magány korszaka.”

Ha ellenzéki szemmel írnék, azonnal idézném azokat a szinte naponta érkező híreket, amelyek épp a magyarellenes érzelmekről és lépésekről tanúskodnak. Ezeket tagadni nincs értelme.

De azt azért mindenki belátja, hogy Pozsony, Bukarest és Belgrád már nem azzal foglalkoznak, hogy miként tudnának összefogni ellenünk, és hol tudnának ártani nekünk. Kormányszinten – ha van is néha némi kötözködés – inkább az együttműködés lehetőségeit keresik, ennek érdekében a szőnyeg alá seprik a problémákat.

Azok a diplomáciai csörték, nyilatkozatok, amelyek nem illenek a fenti idillikus képbe, többnyire szomszédaink belpolitikai nehézségei okozzák. De eddig egyetlen szomszédunkkal sem süllyedt a kétoldalú kapcsolat olyan mélyre, mint jelenleg az olasz–francia viszony.

Ami tehát a szomszédságpolitikát illeti, az jogosan került be az évértékelő beszéd pozitív kosarába. De nem szeretnék hamis próféta lenni, és azt hirdetni nagy gonoszan, hogy most már megállhatunk.

Nem, a Kárpát-medence még nem az ígéret földje, de azzá tehető. Ennek egyik titka az, amit Kövér László mondott az idei felvidéki magyar bálon: „Hazánkat, a Kárpát-medencét nem egymással szemben harcolva, hanem egymás mellett állva kell megvédenünk.”

Sehová sem jutunk, a magyar nemzet testéről elszakított nemzetrészeknek sem segítünk, ha szomszédainkat legyőzni, s nem meggyőzni akarjuk. A térségünk előtt álló kihívások, akár az európai egyesülési folyamatra, akár a kontinens egészét elérő migrációs hullámra gondolok, egy táborba sodortak minket. Sokan szeretnek egy viszonylag új kifejezéssel a Kárpát-hazáról beszélni.

Kulcskérdése történelemoktatásunknak, hogy beleverje legalább az új nemzedék fejébe, hogy ezt a teret, a Duna völgyének Kárpátok határolta részét, soha nem egyedül laktuk.

Magyarország a honfoglalás óta soknemzetiségű ország, amire méltán lehetünk büszkék, de csak akkor, ha tudjuk, hogy azt a többi itt élő nemzettel együtt építettük és együtt védtük meg. A XIX. és XX. század egymás ellen fordított bennünket, de a mai kihívásoknak csak akkor tudunk megfelelni, ha a szembefordulás helyett egymás mellé állva védjük közös érdekeinket.

Érezhetjük, hogy a Kárpát-medence a hazánk, de csak akkor, ha tudjuk, hogy nemcsak a miénk. A szlovákoknak, horvátoknak évezredes, de a többi itt élő népnek is sok évszázados joga van hazának tekinteni ezt a teret. Olyan ez, mint egy műalkotás: egy szobor, egy festmény értéke nem csorbul, sőt nő attól, ha sokan, ha mások is szeretik. Szeressük hát közösen ezt a hazát, a Kárpátoktól le az Al-Dunáig.

Együtt, hiszen véget ért a száz év magány.

Egy kormány nem tud minden feladatot magára vállalni. Nem zárhatja börtönbe azt, aki lerománozza az erdélyi magyart, aki idegennek, más nemzethez tartozónak minősítené a székelyt, aki szlováknak, tótnak mondja mindazokat, akik a Dunától északra születtek. Ahogy nem cipelheti Hágába azokat sem, akik kikergetnék Erdélyből a magyarokat.

A kormány szomszédságpolitikája mellett van tere és talán pótolhatatlannak is mondható feladata a civil világnak. Félve írom le a civil szót, mert egyes – távolról sem civil – szervezetek megpróbálják a saját politikai gerillatevékenységük részére lefoglalni azt. Petőfi Sándorral szólva: hazugság, szemtelen hazugság. A valódi civileknek most kezdődik a munka, mert a száz év magány vége voltaképp a kezdet: a normális együttélés akadályoktól még nem mentes kezdete.

Pártpolitika feletti, de nemzetpolitikai szempontból kulcsfontosságú kérdés, hogy hogyan viszonyulunk a Kárpát-medence lakóihoz. Csak akkor érezhetjük hazánknak ezt a térséget, ha földinknek tekintünk mindenkit, aki itt él, aki itt született. Lassan tíz éve törekszünk erre egy megbékélési mozgalomban, mély és nehezen gyógyuló nemzeti sebeink ellenére. Ám mozgalmunk, a Charta XXI Egyesület fel tud mutatni néhány biztató jelet.

A napokban írta valaki Romániából, aki ismeri mozgalmunk erőfeszítéseit, hogy elérkezett az a pillanat, amikor a volt birodalom népeinek nem szabad tovább egymást kölcsönösen mellőzniük, ez a birodalom (értsük e szón akár a Magyar Királyságot, akár a Monarchiát) azt a kulturális sokféleséget hagyta ránk örökül, ami mindnyájunkat gazdagít, függetlenül attól, hogy „Buna ziua!” vagy „Jó napot!” a köszöntésünk.

Egy másik román ember, nagybányai „chartatársunk”, felvette a magyar állampolgárságot. Miért? A magyar miniszterelnök iránti tiszteletből. Így kapcsolódik egymáshoz a kormány politikája és a civil kapcsolatépítés.

Aki ma szívén viseli a Kárpát-medence jövőjét, az keresi az elszakított nemzetrészekkel való találkozás alkalmait, baráti szálakat fűz a légiesedő határokon keresztül, erősíti a határon átnyúló kereskedelmi kapcsolatokat, és nyitott az ott élő, többséget alkotó nem magyar ajkú emberek felé is. Tud köszönni és megköszönni. Hiszen véget ért a száz év magány.

A szerző a KDNP tiszteletbeli elnöke