A kerék, a gőzgép és a labda

A sport társadalmi, közérzeti, identitásbeli jelentősége ráadásul egyre nő, spontán válaszként is a nemzetek, az önazonosságok elmosását célzó törekvésekre.

Forrás: MTI

Természetesen nem szólok hozzá ismét a Magyar Nemzet Hírünk a világban sorozatához, témám csak áttételesen kapcsolódik ide, miként a sporthoz is. E két területet összekötendő, Illyés Gyula 1943-as tézisei közül idézem azt, amelyet mindenképpen túlhaladott az idő: „A sportteljesítményekre Nisben és Montevideóban figyelnek; nyugaton ez a lelkekben is a helyén, az utolsó oldalon van.”

Talán akkor ott volt, de mára az olimpia és a futball-világbajnokság az emberiség legnépszerűbb, legismertebb, a legnagyobb tömegeket és a legintenzívebb érzéseket megmozgató közös játéka lett. Sőt egy angol, német, spanyol klubcsapat mérkőzéseire is tízezrek látogatnak ki hetente; fénykorában a Beatles vagy – műfajt és kort váltva – a három tenor sem lett volna képes ugyanazon a helyszínen ugyanazokat a nézőket éveken át magához vonzani. Ezért nálam az emberiség legjelentősebb találmányainak sorában szorosan a kerék és a gőzgép után következik a labda.

A sport társadalmi, közérzeti, identitásbeli jelentősége ráadásul egyre nő, spontán válaszként is a nemzetek, az önazonosságok elmosását célzó törekvésekre. Hiszen manapság a legnyilvánvalóbban, a leglátványosabban a válogatottak és azok szurkolói képviselik hazájukat. Rövid távon, napi teljesítményükkel ők alakítják leghatékonyabban az országimázst.

Ez történik a héten, a kazahsztáni jégkorong Divízió 1/A vb-n is. Ahol csapatunkkal ellentétben a drukkereink csak nyernek: híveket maguknak és mindnyájunknak. Piros-fehér-zöld mezbe vagy népviseletbe öltözött, kellemes arcú, mosolygós, lelkes, egymáshoz és közös eszményeikhez ragaszkodó emberek százai dalolnak, skandálják, hogy „Aki ugrál, büszke magyar” a „Ki nem ugrál, büdös román/szlovák” helyett. Óriási a különbség, kár, hogy csak mi értjük. Illetve hazai iszapbirkózásainkba beleragadva olykor mi sem.

Hokiőrültjeinken kereken tíz esztendeje, első A csoportos tagságunk óta ámul a jeges világ. 2009-ben az egyik kanadai NHL-menő 9-0-s győzelmüket követően a mieinket irigyelte, mondván, legszívesebben hazavinné a drukkereinket. Ha őket nem is, a hírüket hazavitte. A nemzetközi szövetség honlapja pedig „Magyarország, a szív világbajnoka” című írásával örökítette meg mindezt.

Ez is a sport varázsa, saját kereteit messze szétfeszítő csodája, mint még annyi más. Íme, néhány példa! A pingpongdiplomácia kifejezést mindenki ismeri; az 1970-es évek elején az amerikai–kínai közeledés első, de áttörést hozó lépését jelentette, mert aztán jött a többi, az asztalitenisz-válogatottat Richard Nixon elnök és Henry Kissinger pekingi látogatása követte.

António Salazar portugál diktátor, amikor megtudta, hogy 1961 őszén jugoszláv küldöttség érkezik Lisszabonba, kifakadt, mondván, kommunisták be nem teszik a lábukat, ám amint kiderült, hogy a Partizan Beograd a labdarúgó BEK selejtezőjére hivatalos, megenyhült: ja, focizni, azt lehet. Rózsás János Keserű ifjúság című önéletírásában mesél róla, hogy fogvatartói a Gulágon az 1952-es helsinki olimpia és a tizenhat magyar arany hírére kezdtek más szemmel nézni rá, hiszen ilyen sikeres nép fiai nem lehetnek akárkik.

Katarina Witt, az igéző keletnémet műkorcsolyázó a jég mellett a Nyugat szívét is megolvasztotta, csak úgy hívták, a szocializmus legszebb arca. A Falkland–Malvin argentin–brit miniháború idején Angliában a Tottenham szurkolói viseltettek a legtöbb empátiával az „agresszorok” iránt, mert az ő csapatukban futballozott Osvaldo Ardiles, az argentin bálvány. A közelmúltban én is gyötörtem magam egy román promoútifilmen, mert nemcsak a Kárpátokon túli tájakkal büszkélkedtek, hanem ott is jártak, „ahol zúg az a négy folyó”; de mivel a futballfenomén Gheorghe Hagi illegette magát a Kárpátok bércein, valahogy elviselhetőbbé vált ez is.

Legfrissebb élményeimet a tavaly nyári debreceni junior női kézilabda-vb-n merítettem. Amelyen pár nap után az ázsiai vendégek a „Koreai vagyok, szeretem Magyarországot”, itt nyomtatott, magyar nyelvű feliratú egyenpólóban feszítettek, a svédek pedig előbb rácsodálkoztak, hogy mi sem „migráncsot” reggelizünk, és a feketét sem esszük, hanem isszuk, majd a szünnapra beiktatott kirándulásuk után hüledezve jelentették ki, hogy Budapest Amszterdam után a világ második legklasszabb városa.

Mindezekért érzem úgy, hogy gőzgép nélkül akár már meg is lennénk. Na de labda nélkül?