Ferenc pápa Székelyföldön: felhők mögül a fény

Az időjárás nem kedvezett Ferenc pápa romániai útjának, emiatt több helyszínre való eljutás módját kellett áttervezni. A szentmisék, a találkozások idejére azonban mindig szünetelt az égiháború.

Csíksomlyó, 2019. június 1. Ferenc pápa szentmisét pontifikál a csíksomlyói hegynyeregben, Erdélyben 2019. június 1-jén. A katolikus egyházfõ háromnapos pasztorális és ökumenikus apostoli látogatáson vesz részt Romániában. MTI/Koszticsák Szilárd Fotó: Koszticsák Szilárd

Még így, utólag is nehéz lenne meghatározni, ki mit várt Ferenc pápa romániai, erdélyi, székelyföldi látogatásától. Talán nem is lenne érdemes csoportokra, pláne személyekre szétszálazni a várakozást, hiszen nem időről időre megismétlődő vizitről van szó, amelyen óhatatlanul átüt a múlt-jelen-jövő, amely viszonyítható valamihez, ami volt vagy lehet. A „kétezer éve nem járt erre pápa” típusú időbeli behatárolás amúgy sem vehető túl komolyan, egyrészt mert az emberi gondolkodás számára értelmezhetetlen a dimenzió, másrészt meg gyakorlatilag a „soha” szinonimájaként kezelhető.

A sokak által emlegetett történelmi adósságot – ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről – sokkal inkább a pápai intézmény generálta, mintsem II. János Pál pápa, aki nem egy alkalommal adta tanúságát a magyarság iránti rokonszenvének, a térség problémái iránti, közép-európai származásából is fakadó empátiájáról nem is beszélve. Budapesti, 1991-es látogatása, a Hősök terén tartott szentmise a Kárpát-medencei magyarság generációinak jelentett hitbéli utakat örökre meghatározó élményt.

Húsz évvel ezelőtti, első romániai látogatása alkalmával II. János Pál csak Bukarestig jutott. A helyzet fonákságát, a lelkipásztori megfontolásoknak az ökumenikus célokkal való kényszerű ütközését ma is sokan igyekeznek értelmezni.

A lengyel pápa harmincadik apostoli útja egyben az első olyan volt, amelyet ortodox vallási többségű országban tett, a két nagy egyház közötti találkozás jelentőségét pedig sem a meghívó fél, sem pedig a Vatikán nem akarta más programokkal csorbítani.

A romániai magyarság jelentős része ettől még csalódásként élte meg az esetet, talán ez is ott bujkált a Ferenc pápa érkezését megelőző, meglehetősen szerteágazó várakozásokban. Kissé talán szem elől tévesztve, hogy semmilyen csoda nem adatik meg azonnal, bizony akadnak olyanok, amelyekért nagyon sokat kell imádkozni.

Bár a különböző helyszíneken elhangzó pápai homíliák elemzése igazából még el sem kezdődött, a vélemények bizonyára máris megoszlanak: csoda történt-e Csíksomlyón, Iasi-ban vagy Balázsfalván? Hajlok arra, hogy igen. És nemcsak azáltal, hogy a pápalátogatás révén a világ képernyőjére került – az Ismerős Arcok egyfajta himnusszá emelkedett dala után szabadon – „az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág”. Sokkal inkább azért, mert a szentatya valamennyi helyszínen megfogalmazta a kisebbségek iránti érzékenység akár keresztényinek is mondható kötelességét, az egymás felé való közeledés, a párbeszéd kezdeményezésének soha el nem évülő érvényességét.

Egy hasonló üzenet megfogalmazásakor bizonyára sokkal fontosabb szempont az egyetemes jelleg, ám Románia és az ott élő magyar kisebbség esetében az ügy óhatatlanul is aktuálpolitikai felhangokat kap.

Nem tartom valószínűnek, hogy a pápai beszédek szövegíróinak gondolatait a román nacionalista hőzöngésekre adandó válaszok kényszere irányítaná, de az emberekben kísértett annak veszélye, hogy a vendéglátók iránti udvariasság jegyében a pápa tartózkodni fog minden olyan megnyilatkozástól, amelyre különböző bélyegek süthetők.

A „gyengédség forradalma” meghirdetésének tendenciózus átértelmezése azonban bárkit kemény feladat elé állít. Főleg, hogy nemcsak a magyarság került a fókuszba, hanem valamennyi kisebbség, amely a többséggel való közös történelmi útja során rendre a rövidebbet húzza.

Olyan, eddig nem létező fogalmak és helyzetek kerültek a nyilvánosság elé, mint a csángó, a roma közösségek, illetve az ideológiai terror áldozatainak tekinthető vallási közösség, a görögkatolikusok ügye.

A problémák megnevezése megtörtént, a közös történelmi koloncok magunk mögött hagyására való gyengéd felszólítás elhangzott, sőt egyfajta történelmi jelentőségű bocsánatkérés is a kontinens egyik nagy, integrálásának sikertelensége révén továbbra is nagy és megoldandó problémát jelentő közösségétől, a romáktól.

Az időjárás nem kedvezett Ferenc pápa romániai útjának, emiatt több helyszínre való eljutás módját kellett áttervezni. A szentmisék, a találkozások idejére azonban mindig szünetelt az égiháború.

Ami természetesen lehetett véletlen, mint ahogy isteni jel is, ahogy arra a csíksomlyói nyeregben megjelent százezer ember könnyű szívvel hajlott. A pápai jelenlét eme apró csodáin túl azonban érdemes emlékezni mindarra, amit a különböző helyszíneken elhangzó szavak után a szentatya a Vatikánba repülő gépen tartott sajtótájékoztatón foglalt össze: amikor konfliktusok vannak, a kapcsolatokat a kinyújtott kéz magatartásának kell jellemeznie. Mindig a kinyújtott kéz és a másik meghallgatása az első.

Erdély közös történelmének emlékei és napi gyakorlata nem könnyíti meg ezeknek a tanácsoknak a meghallgatását, elmélyítését. Ma még sokkal inkább az a magyarság – ­amúgy jogos – kérdése: ha a hét vértanú görögkatolikus püspököt boldoggá lehetett avatni, Márton Áront miért nem?

Közben meg mindannyian a csodára várunk, hogy a viharfelhők mögül kisüssön a nap, arcunk meg fürödjön a fényben. És ne csak egy nemzedék életében többnyire egyedi alkalomnak számító pápalátogatás során.