Még így, utólag is nehéz lenne meghatározni, ki mit várt Ferenc pápa romániai, erdélyi, székelyföldi látogatásától. Talán nem is lenne érdemes csoportokra, pláne személyekre szétszálazni a várakozást, hiszen nem időről időre megismétlődő vizitről van szó, amelyen óhatatlanul átüt a múlt-jelen-jövő, amely viszonyítható valamihez, ami volt vagy lehet. A „kétezer éve nem járt erre pápa” típusú időbeli behatárolás amúgy sem vehető túl komolyan, egyrészt mert az emberi gondolkodás számára értelmezhetetlen a dimenzió, másrészt meg gyakorlatilag a „soha” szinonimájaként kezelhető.
A sokak által emlegetett történelmi adósságot – ha beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről – sokkal inkább a pápai intézmény generálta, mintsem II. János Pál pápa, aki nem egy alkalommal adta tanúságát a magyarság iránti rokonszenvének, a térség problémái iránti, közép-európai származásából is fakadó empátiájáról nem is beszélve. Budapesti, 1991-es látogatása, a Hősök terén tartott szentmise a Kárpát-medencei magyarság generációinak jelentett hitbéli utakat örökre meghatározó élményt.
Húsz évvel ezelőtti, első romániai látogatása alkalmával II. János Pál csak Bukarestig jutott. A helyzet fonákságát, a lelkipásztori megfontolásoknak az ökumenikus célokkal való kényszerű ütközését ma is sokan igyekeznek értelmezni.
A lengyel pápa harmincadik apostoli útja egyben az első olyan volt, amelyet ortodox vallási többségű országban tett, a két nagy egyház közötti találkozás jelentőségét pedig sem a meghívó fél, sem pedig a Vatikán nem akarta más programokkal csorbítani.
A romániai magyarság jelentős része ettől még csalódásként élte meg az esetet, talán ez is ott bujkált a Ferenc pápa érkezését megelőző, meglehetősen szerteágazó várakozásokban. Kissé talán szem elől tévesztve, hogy semmilyen csoda nem adatik meg azonnal, bizony akadnak olyanok, amelyekért nagyon sokat kell imádkozni.
Bár a különböző helyszíneken elhangzó pápai homíliák elemzése igazából még el sem kezdődött, a vélemények bizonyára máris megoszlanak: csoda történt-e Csíksomlyón, Iasi-ban vagy Balázsfalván? Hajlok arra, hogy igen. És nemcsak azáltal, hogy a pápalátogatás révén a világ képernyőjére került – az Ismerős Arcok egyfajta himnusszá emelkedett dala után szabadon – „az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág”. Sokkal inkább azért, mert a szentatya valamennyi helyszínen megfogalmazta a kisebbségek iránti érzékenység akár keresztényinek is mondható kötelességét, az egymás felé való közeledés, a párbeszéd kezdeményezésének soha el nem évülő érvényességét.