Kortárs Machiavellik

A politikát Firenzében nem sokkal Machiavelli előtt éppúgy pénzemberek irányították, mint kevés kivétellel a mai Európában és világszerte.

Bukarest, 2012. október 17. Az Európai Unió és az Európai Néppárt (EPP) zászlói lobognak az EPP kongresszusának megkezdése elõtt a bukaresti parlament épületénél 2012. október 17-én. (MTI/EPA/Robert Ghement) Fotó: Robert Ghement

550 éve született Niccolò Machiavelli, Európa tán legelső politológusa, gyakorló külügyér és író, a korszak játékszabályainak körmönfont ismerője.

Egyvalamiben mindenképp úttörő volt: felettébb hatásosan sikerült elválasztania a politikát a jó erkölcstől. Így aztán számtalan követője támadt, noha a közügyek istápolása és a morál sose jártak kéz a kézben. Főműve, egyben máig legismertebb munkája, A fejedelem a nyomdából kerek ötszázöt éve került ki. Az sem véletlen, hogy tevékenységére Firenzében Lorenzo il Magnifico, vagyis „a nagyszerű” herceg és mecénás városában, a reneszánsz szülőhelyén került sor.

Machiavelli, a módos értelmiségi család sarja szinte magától értetődően választotta hivatásának a politikát és a diplomáciát, később a jogfilozófiát, majd a történetírást és a szépirodalmat. Képességeit igazolja, hogy huszonkilenc évesen Itália egyik legjelentősebb városállamának vezető testülete, a Tízek Tanácsa titkárává, mondhatni, külügyminiszterévé avanzsált. Ahhoz is tehetség kellett, hogy a korszak sűrűn változó viszonyai közt magas tisztségét tizennégy éven át tölthesse be. Szívesen látta a Szentszék, a francia király, a német–római császár és az olasz fejedelmek, vagyis a legjelentősebb európai hatalmi központok. A mai sikeres politikusokhoz hasonlóan a manipuláció nagymesterévé vált akkor, amikor a pszichológiáról még csak nem is hallottak, s a vezetőknek sem voltak kommunikációs stábjai. Tevékenysége, egész életműve a maga módján abszolút realista, de annak megítélése más kérdés. Machiavelliről már saját korában is ellentmondásosan vélekedtek. Azt, hogy jelentős újító, nem vitatták, de morális szempontból már kortársai jó része is elmarasztalta.

Utóbbi két sajátosság az eredményes vezetőket az ókori városállamok és birodalmak óta jellemzi – a jelenkor köpönyegforgatóit és közéleti szélhámosait ugyanúgy –, de a módszert Machiavelli formálta rendszerré. Elsőként írta le, hogy a támadó háborúk lehetőségek, nem erkölcsi kategóriák. Hozzá társítják „a cél szentesíti az eszközt” kijelentést, amit persze a mai politikusok a világért ki nem mondanának.

A korabeli Firenze és napjaink európai országai közt szembeszökő hasonlóság, hogy ­1498–1512 között, a Mediciek elűzése után a városállam demokrácia volt. Annak összes előnyével, hatalmi játszmáival és hitványságával együtt. Majd jött az oszmán-török hódítás. Mindez erősen emlékeztet a mai elvilágiasodásra, a különféle szekták burjánzására és az iszlámnak az európai törésvonalak kialakulásában játszott szerepére.

Machiavelli filozófiájára jellemző, hogy nemcsak ellenfeleiben, szövetségeseiben sem bízott. Túl gyorsan változott a politikai helyzet. Nagy ívű politikai víziók a Nyugatot akkor sem jellemezték. Pár évre barátságok köttettek, majd azokat a pillanatnyi érdek sebesen felülírta. Jó szomszédok véres ellenségekké váltak rövid távú hatalmi érdekek nyomán.

Bár a kockázat változatlanul fennáll, megnyugtató, hogy a II. világháború, majd a hidegháború tanulságai nyomán Észak-Írország, Jugoszlávia és Ukrajna kivételével Európában legalább fegyveres harc nem tört ki. Ma az ellentétek gazdasági-politikai zsarolás, személyeskedés, a hírek manipulálása és korrupció formájában nyilvánulnak meg. Elég a média elhallgatásaira, közönséges hamisításaira és kettős mércéjére gondolnunk. A megvesztegetés legújabb példája az adócsalásba keveredett ­Cecilia Wikström európai parlamenti képviselő, a látogatójegyeit áruba bocsátó Elmar Brok és a milliós tiszteletdíjakért lobbizó Guy Verhofstadt liberális frakcióvezető. A néppárti csúcsjelölt Manfred Weber falusi háza földszintjét irodaként jelentette be, közel 125 millió forintért. A jobbikos Kovács Béla „csupán” annyit tett, hogy zsíros fizetést adatott pár asszisztensének, akik a lábukat Strasbourgba be sem tették. Ugyanezt követte el a bukott francia elnökjelölt, Francois Fillon: feleségét fiktív állásokért részesítette több mint egymillió euró­ban. Machiavelli tollára lenne méltó, hogy kampánya során főképp saját feddhetetlenségét hangsúlyozta, így aztán korábbi minisztere, Emmanuel Macron befektetési bankár lett az elnök. A legújabb botrány, az osztrák alkancellár bukása, majd az egész kormány lemondatása – egy nappal az európai parlamenti választások után – már senkit se lep meg.

Alig ismert, meglepő történelmi párhuzam: ma Firenze leggazdagabbjai ugyanaz a hatszáz család, akik 1427-ben is tehetősek voltak. Adóbevallásaik alapján az összehasonlítást két olasz közgazdász végezte el, majd megállapították: a 2011. évi adatok csaknem teljes átfedést mutatnak. Vagyis a politikát Firenzében nem sokkal Machiavelli előtt éppúgy pénzemberek irányították, mint kevés kivétellel a mai Európában és világszerte. Soros György masszív politikai befolyása közismert, másoké messze nem annyira, holott vannak nála jóval gazdagabb, rejtőző érdekcsoportok is.

Machiavelli híres-hírhedt könyve, A fejedelem úttörő módon definiálja a vezetők típusait. Ő még nem arról írt, hogyan nyerték és vesztették el hatalmukat, sem arról, miként erősítették meg, hanem a hatalomgyakorlás általános módszereit tekintette át. Innen ered cinizmusa, amely a politikában többnyire beválik, ha pedig nem, a helyükbe véres háborúk, forradalmak és alapvető gazdasági-társadalmi átalakulások lépnek. Majd a körforgás folytatódik, mintha mi sem történt volna. Kevés a valóban történelmi léptékű változás, akkor is, ha végül sorsdöntőnek bizonyul. A histó­riát többnyire kisszerű kacskaringók jellemzik.

A félmúlt két példája: Angela Merkel kancellár 2010-ben a CDU potsdami konferenciáján nemes egyszerűséggel közölte: „A multikulturalizmus halott.” Ugyanő 2015-ben, a migrációs válság kirobbanásakor: „Wir schaffen das!” (Megcsináljuk!). Manfred Weber, az Euró­pai Néppártok csúcsjelöltje egyszerre beszél a schengeni határok megerősítéséről, a „rendezett” bevándorlás szükségességéről és a migránsok szétosztásáról. Így került sor az európai politikai térkép szétszakítására, középpártok felmorzsolódására és újak születésére, a brexitkezdeményezésre, a brit, a francia, az osztrák és az olasz rengésekre, a német szociáldemokraták eljelentéktelenedésére meg a CDU–CSU meggyöngülésére, vagyis mindarra, amire korábban senki sem számított. Kérdés, milyen mértékben sikerül a liberálisoknak és a zöldeknek a kereszténydemokrata néppártokat megosztani?

Tényleg nincs új a nap alatt?

Machiavelli mai kifejezéssel élve nem csak eszes hatalomtechnikus volt. Nagy ívű elgondolását, Itália egyesítését évszázadokkal ­Giuseppe Garibaldi előtt ugyan nem sikerült megvalósítania, de felismerte, hogy a birodalmi törekvések a kontinens fejlődését alapvetően hátráltatják. Hasonló kultúrájú államok – akár eltérőek is – köthetnek tartós szövetséget, de egy akolba terelésük utópia. Machiavelli a maga reneszánsz közegében épp a humanizmus kibontakozásakor tett éles különbséget a politika és az etika között. Jó lenne a kettőt egymáshoz legalább közelíteni.

A szerző író