Kortárs Machiavellik

A politikát Firenzében nem sokkal Machiavelli előtt éppúgy pénzemberek irányították, mint kevés kivétellel a mai Európában és világszerte.

Bukarest, 2012. október 17. Az Európai Unió és az Európai Néppárt (EPP) zászlói lobognak az EPP kongresszusának megkezdése elõtt a bukaresti parlament épületénél 2012. október 17-én. (MTI/EPA/Robert Ghement) Fotó: Robert Ghement

A korabeli Firenze és napjaink európai országai közt szembeszökő hasonlóság, hogy ­1498–1512 között, a Mediciek elűzése után a városállam demokrácia volt. Annak összes előnyével, hatalmi játszmáival és hitványságával együtt. Majd jött az oszmán-török hódítás. Mindez erősen emlékeztet a mai elvilágiasodásra, a különféle szekták burjánzására és az iszlámnak az európai törésvonalak kialakulásában játszott szerepére.

Machiavelli filozófiájára jellemző, hogy nemcsak ellenfeleiben, szövetségeseiben sem bízott. Túl gyorsan változott a politikai helyzet. Nagy ívű politikai víziók a Nyugatot akkor sem jellemezték. Pár évre barátságok köttettek, majd azokat a pillanatnyi érdek sebesen felülírta. Jó szomszédok véres ellenségekké váltak rövid távú hatalmi érdekek nyomán.

Bár a kockázat változatlanul fennáll, megnyugtató, hogy a II. világháború, majd a hidegháború tanulságai nyomán Észak-Írország, Jugoszlávia és Ukrajna kivételével Európában legalább fegyveres harc nem tört ki. Ma az ellentétek gazdasági-politikai zsarolás, személyeskedés, a hírek manipulálása és korrupció formájában nyilvánulnak meg. Elég a média elhallgatásaira, közönséges hamisításaira és kettős mércéjére gondolnunk. A megvesztegetés legújabb példája az adócsalásba keveredett ­Cecilia Wikström európai parlamenti képviselő, a látogatójegyeit áruba bocsátó Elmar Brok és a milliós tiszteletdíjakért lobbizó Guy Verhofstadt liberális frakcióvezető. A néppárti csúcsjelölt Manfred Weber falusi háza földszintjét irodaként jelentette be, közel 125 millió forintért. A jobbikos Kovács Béla „csupán” annyit tett, hogy zsíros fizetést adatott pár asszisztensének, akik a lábukat Strasbourgba be sem tették. Ugyanezt követte el a bukott francia elnökjelölt, Francois Fillon: feleségét fiktív állásokért részesítette több mint egymillió euró­ban. Machiavelli tollára lenne méltó, hogy kampánya során főképp saját feddhetetlenségét hangsúlyozta, így aztán korábbi minisztere, Emmanuel Macron befektetési bankár lett az elnök. A legújabb botrány, az osztrák alkancellár bukása, majd az egész kormány lemondatása – egy nappal az európai parlamenti választások után – már senkit se lep meg.

Alig ismert, meglepő történelmi párhuzam: ma Firenze leggazdagabbjai ugyanaz a hatszáz család, akik 1427-ben is tehetősek voltak. Adóbevallásaik alapján az összehasonlítást két olasz közgazdász végezte el, majd megállapították: a 2011. évi adatok csaknem teljes átfedést mutatnak. Vagyis a politikát Firenzében nem sokkal Machiavelli előtt éppúgy pénzemberek irányították, mint kevés kivétellel a mai Európában és világszerte. Soros György masszív politikai befolyása közismert, másoké messze nem annyira, holott vannak nála jóval gazdagabb, rejtőző érdekcsoportok is.

Machiavelli híres-hírhedt könyve, A fejedelem úttörő módon definiálja a vezetők típusait. Ő még nem arról írt, hogyan nyerték és vesztették el hatalmukat, sem arról, miként erősítették meg, hanem a hatalomgyakorlás általános módszereit tekintette át. Innen ered cinizmusa, amely a politikában többnyire beválik, ha pedig nem, a helyükbe véres háborúk, forradalmak és alapvető gazdasági-társadalmi átalakulások lépnek. Majd a körforgás folytatódik, mintha mi sem történt volna. Kevés a valóban történelmi léptékű változás, akkor is, ha végül sorsdöntőnek bizonyul. A histó­riát többnyire kisszerű kacskaringók jellemzik.

A félmúlt két példája: Angela Merkel kancellár 2010-ben a CDU potsdami konferenciáján nemes egyszerűséggel közölte: „A multikulturalizmus halott.” Ugyanő 2015-ben, a migrációs válság kirobbanásakor: „Wir schaffen das!” (Megcsináljuk!). Manfred Weber, az Euró­pai Néppártok csúcsjelöltje egyszerre beszél a schengeni határok megerősítéséről, a „rendezett” bevándorlás szükségességéről és a migránsok szétosztásáról. Így került sor az európai politikai térkép szétszakítására, középpártok felmorzsolódására és újak születésére, a brexitkezdeményezésre, a brit, a francia, az osztrák és az olasz rengésekre, a német szociáldemokraták eljelentéktelenedésére meg a CDU–CSU meggyöngülésére, vagyis mindarra, amire korábban senki sem számított. Kérdés, milyen mértékben sikerül a liberálisoknak és a zöldeknek a kereszténydemokrata néppártokat megosztani?

Tényleg nincs új a nap alatt?

Machiavelli mai kifejezéssel élve nem csak eszes hatalomtechnikus volt. Nagy ívű elgondolását, Itália egyesítését évszázadokkal ­Giuseppe Garibaldi előtt ugyan nem sikerült megvalósítania, de felismerte, hogy a birodalmi törekvések a kontinens fejlődését alapvetően hátráltatják. Hasonló kultúrájú államok – akár eltérőek is – köthetnek tartós szövetséget, de egy akolba terelésük utópia. Machiavelli a maga reneszánsz közegében épp a humanizmus kibontakozásakor tett éles különbséget a politika és az etika között. Jó lenne a kettőt egymáshoz legalább közelíteni.

A szerző író