Összecsomagolt bőröndök

A 2015-ös bevándorlási válság nyomán – amelynek következtében több mint egymillió muszlim érkezett, főleg Németországba – a nyugat-európai zsidóság veszélybe került.

Számos nyugati várossal ellentétben Budapesten félelem nélkül élhet a zsidóság Fotó: Teknős Miklós

Az elkövetkező egy esztendőben a harminc évvel ezelőtti rendszerváltozásra emlékezünk. Ennek egyik vadhajtása volt az antiszemitizmusról szóló, azelőtt hosszú évtizedekig szunnyadó vita újraéledése 1990 után. Fia­tal felnőttként – előbb egyetemistaként, majd már puskaport is szagolva, napilapos újságíróként – láthattam, hogyan rea­gáltak egyesek arra: a szabadsággal az is együtt jár, hogy a zsidóságot feszélyező fejleményeknek is terük lehet.

Négy olyan történést tudok felidézni a kilencvenes évekből, amelyek többeket elgondolkodtattak a környezetemben, hányadán is állnak ezzel az országgal. Ezek Csoóri Sándor esszéje, a Nappali hold (1991), Csurka István a Magyar Fórumban megjelent úgynevezett dolgozata (1992), Horthy Miklós kenderesi újratemetése (1993), valamint Lovas István a Népszabadságban publikált, majd később saját maga által „leleplezett” írása, az Összehasonlító véralgebra és a holo­caust (1999) voltak. Mindegyik esemény idején jobboldali kormány irányított.

A magyar jobboldalt – hívhatták bár MDF-nek, most pedig Fidesznek – mindig is komoly bizalmatlanság övezte azoknak egy részéről, akiknek személyes okuk is van az aggodalomra, ha terjed a zsidóellenesség. Ennek hátterében a jobboldalnak a nemzeti kérdéshez fűződő viszonya áll. Sokan azt látnák legszívesebben, ha a nemzeti kérdés egyszerűen eltűnne a közbeszédből, és uniós állampolgárokként feloldódnánk az Európai Egyesült Államokban. Csakhogy ez irreális elvárás. A nemzet az egész világon az egyik legfontosabb identitásképző tényező, a Trianon után szétszabdalt Magyarországon pedig különösen az.

A napokban az úzvölgyi események emlékeztettek arra, mennyit oldott meg a Tria­non utáni problémákból hazánk és a határon túli magyar területek egy részének EU-csatlakozása. Nagyon keveset. Akármekkora bizalmatlanságot is szül ez a mintegy hetvenezres hazai zsidóság egy részében, belátható időn belül nem várható, hogy a nemzeti kérdés – legyen szó a szuverenitás hangsúlyozásáról Brüsszellel, avagy a globalizációpártiakkal szemben, illetve a határon túliak menti kiállásról – kikerüljön a magyar közgondolkodás homlokteréből. Egy olyan országban, amelyet többször is idegen hatalmak szálltak meg, az ország jelentős részét pedig egyszerűen elcsatolták egy oktrojált békeegyezménnyel, ez nem várható el.

Környezetemben azt látom: egyes zsidók szerint vagy ők nem tudnak eléggé azonosulni a magyar nemzeti retorikával, vagy pedig azt vélelmezik, hogy a nem zsidók feltételezik róluk, képtelenek erre. Mindenesetre mindkettőnek rossz közérzet az eredménye.

Az Orbán Viktor egymást követő kormányaival, illetve a Fidesszel kapcsolatos, időnként antiszemitizmusvádakba torkolló bizalmatlanságra a nemzetközi sajtó 2010 óta csak ráerősít. Cikkeiket jellemzően olyan országokban írják, amelyek burkoltan vagy nyíltan, de azt szeretnék, ha Orbán Viktor és vele együtt a Fidesz lelépne végre a porondról. De a Fidesz sokadik választási győzelme csak azt erősíti meg, ebben nem várható változás, a nagy nemzetközi nyomás dacára sem.

A helyzetet bonyolítja, hogy az elmúlt években Magyarország és a Benjamin Netanjahu vezette Izrael nagy barátra lelt egymásban. Paradox módon e barátság alapja éppen a nemzeti szuverenitásra épülő politika. Magyarország Izrael-barát szemléletének szerepe van abban, hogy Donald Trump májusban a Fehér Házban fogadta Orbán Viktort. Eközben pontosan lehetett érzékelni, nem mindenki volt elragadtatva attól, hogy az amerikai elnök ezzel ugyanúgy támogatást ad az Orbán-kormánynak, ahogy Netanhaju is tette budapesti látogatásával.

A szinte harminc éve töretlen rossz közérzet dacára van viszont valami, amiben komoly változás következett be az elmúlt négy-öt évben. Ez pedig az európai tér, amelyben a magyar zsidóság is elhelyezi saját magát. Nem kizárólag, de jelentős részben a 2015-ös bevándorlási válság nyomán – amelynek következtében több mint egymillió muszlim érkezett, főleg Németországba – a nyugat-európai zsidóság veszélybe került. Franciaországban, ahol a tömeges bevándorlást követően már korábban jelentkeztek az integrációs problémák, antiszemita gyilkosságok is történtek. Csak Izraelbe több ezer francia zsidó vándorol ki évente a félmil­liós közösségből.

Brüsszelben a zsidó múzeum­nál gyilkoltak. Váratlanul gyorsan került veszélybe a kétszázezres németországi zsidóság, amely pedig 15 éven keresztül a reneszánszát élte. Nemrég írtunk arról, hogy csak Berlinre – ahol mintegy harmincezer zsidó él – napi átlagban három antiszemita incidens jut, és szinte minden héten fizikai támadás is előfordul.

Mondani sem kell, Budapesten az ilyesmi olyan ritka, mint a fehér holló. Berlinben a támadások egy év alatt 155 (!), a fenyegetések pedig 77 százalékkal szaporodtak meg – számolt be a Jüdische Allgemeine német zsidó lap. Angela Merkel kancellár a minap sajnálkozva nyilatkozta, hogy az összes zsidó intézményt rendőrökkel kell védeniük. A szélsőjobboldali, illetve Izrael-ellenességbe csomagolt szélsőbaloldali antiszemitizmus mellett a muszlim bevándorlás sokat rontott a helyzeten, állítják zsidó közéleti személyiségek. De ez utóbbi tényező nem mindig jelenik meg hangsúlyosan a statisztikákban.

„A város minden sarka potenciálisan veszélyes. Az 1980-as évekig képletesen szólva összecsomagolt bőröndökkel ültünk Németországban. Aztán voltak a biztonságra utaló jelek. Most mégis újra azt nézik sokan, hol is vannak a kofferek” – mondta egy berlini zsidó illetékes. Felháborodást váltott ki, hogy egy német kormánymegbízott nemrég óvatosságból eltanácsolta a zsidókat attól, hogy nyilvános helyen kipát viseljenek. Akinek van erre szeme, Pesten is láthatott már izraeli turistacsoportot, amelynek férfitagjai történetesen mind baseballsapkát húztak. De nem mindegy, hogy egy idegenvezető javasolja ezt vagy annak az államnak a megbízottja, amelynek az egész berendezkedése a náci múlttal való szembefordulásra épül, és amely most ünnepli alkotmányának 70. évfordulóját.

Az összecsomagolt bőrönd toposz. Amikor öt évvel ezelőtt megkérdeztem Raphael Vagót, a Tel-avivi Egyetem antiszemitizmuskutatóját, azt mondta: ha egy magyarországi rokonának kellene tanácsot adnia, hogy inkább maradjon vagy menjen el innen, azt mondaná: maradjon, nem kell összepakolnia, de azért figyelje a fejleményeket. Ma a VII. kerületi úgynevezett bulinegyedben azért állítanak fel zsidó biztonsági szolgálatot, mert ittas külföldi turisták, nem pedig magyarok vagy bevándorlók inzultálják a környéken élő ortodox zsidókat. Nagy különbség.

Nem könyvből tanultuk a holokausztot, a mi családunkból is szedett áldozatokat. A nagyfiam négy országban nőtt fel, örülhetek, hogy valamennyire kötődik a szülőhazájához, ahová négy éve, önszántából települt vissza. A fiókjában a magyar mellett ott lapul a kanadai útlevele is. Megfordult már a fejemben, hogy egyszer ez még az életbiztosítása lehet, viszont ez nem köthető a mai magyarországi viszonyokhoz. Hanem egyszerűen csak ahhoz, hogy nem tudjuk, mit hoz a jövő. Aki úgy érzi, hogy tudja, azt kérem, keressen meg a szerkesztőségben – lekísérhetne a lottózóba. 1941-ben még egy magyar irat is menekülést jelentett a kamenyec-podolszkiji deportálás elől. 1944-ben már svájci védlevél kellett számos élet megmentéséhez. De semmi jelét nem látom annak, hogy a fiamnak azért kellene majd elköltöznie innen, mert bármilyen üldöztetés érheti.

A nemzeti kérdésre visszavezethető viták, illetve a Horthy-rendszerrel kapcsolatos emlékezetpolitikai nézeteltérések harminc év alatt sem váltak köddé. De a nyugat-európai zsidóságot fenyegető veszély jelentősen felértékeli azokat a békés és kedvező körülményeket, amelyek között a magyarországi zsidóság ma élhet. Személyi és vagyonbiztonsága – minden, egyébként demokratikus keretek között lefolytatott politikai és történelmi vita mellett – semmit sem romlott 1990 óta.