A Nyugat felelőssége és Hitler bűnei

Nincs veszélyesebb és ártalmasabb, mint „a megbékélés politikája”, ha azt csak az egyik érintett fél áhítja, a másik pedig kihasználja.

Ballai Attila
2019. 08. 31. 10:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Így a kontinens nyugati felével együtt tétlenül szemlélte, amint az 1933-ban kancellárrá választott Hitler Paul von Hindenburg elnök 1934-es halálát követően az ellenőrizetlen teljhatalmat, a hadsereg vezetését is megkaparintja. A versailles-i béke rendelkezéseinek megfelelően tizenöt évvel a ratifikálást követően, 1935-ben népszavazást rendeznek a Saar-vidék hovatartozásáról, és a voksok 90 százaléka Német-, 10 százaléka Franciaországnak kedvez. Nemcsak a népességi arányok, hanem a jövőkép miatt is. Amit a franciák még mindig nem észlelnek. Akkor sem, amikor ugyanebben az esztendőben Németország durva jogsértéssel visszaállítja az általános sorozást.

Az 1919-es regula szerint összesen százezer katonát állíthatna fel, de innentől évente képez ki ennyit, és a haderő felveszi a Wehrmacht nevet. Amelyet egyáltalán nem védelemre szánnak. Ennek ékes, azaz kendőzetlen, otromba bizonyítékaként 1936. március 7-én a náci Németország 19 zászlóalja bevonul a demilitarizált övezetté nyilvánított Rajna-vidékre. Ez az 1925-ös locarnói szerződés meggyalázása, még a német vezérkart is rettegéssel eltöltő hazárdjáték, Hitler utóbb be is vallja: „A Rajna-vidéki bevonulást követő 48 óra volt életem legidegtépőbb időszaka. Ha a franciák akkor bemasíroztak volna a Rajna-vidékre, farkunkat behúzva kellett volna visszavonulnunk, mivel a rendelkezésünkre álló katonai források még a mérsékelt ellenálláshoz is elégtelenek voltak.”

A franciák azonban nem mérték fel, hogy a fél világot – benne persze saját hazájukat – megmenthetnék egy megelőző csapással. Csak eljátszottak a gondolattal, hogy még erősebbek, ettől megnyugodtak, tetszelegtek egyet a nyugati kultúrnemzet pózában, mondván, nem lenne méltányos és jogszerű erőszakkal elejét venni egy még csak hipotetikus veszélynek. Keleti határuk túloldalán, az orruk előtt már dübörögtek a futószalagról legördülő tankok, zúgott a Panzerlied, a Halál ötven órája című filmből ismertté vált páncélosinduló, de bizonyára nem vették a fáradságot az „Es braust unser Panzer im Sturmwind dahin” sor és a többi lefordítására. Nem hallottak, nem láttak semmit – sajnos nem egyedi eset –, pedig ekkor még egy közepes mozgósítással megbuktathatták volna Hitlert.

Ehelyett üdvözölték, méghozzá náci karlendítéssel, az 1936-os berlini nyári olimpiai játékok megnyitóján. (A magyar küldöttség csak a kalapját emelte meg.) Ép ésszel felfoghatatlan, miben bíztak Párizsban, hogyan hihették, hogy a németek nem követelik, veszik vissza az elvesztett Elzászt és Lotaringiát, majd mindent, amit megszerezhetnek. Az egyetlen átmeneti erő, a brit, francia, olasz Stresa-front még 1935-ben határozottan állást foglalt Ausztria önállósága mellett, de 1938-ban, az Anschluss alkalmával már e hármas formáció emléke is feledésbe merült. Fél évre rá Münchenben Hitler megkapta Csehszlovákiát, aztán 1939 szeptemberében Lengyelországot is.

Igaz, utóbbit már fegyverrel kellett meghódítania, és bár szeptember 3-án Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, nyolc hónapon át egy szalmaszálat sem tett keresztbe. Mint a történelem folyamán oly sokszor, Közép-Európa hiába várt a Nyugat támogatására, az magán sem volt képes segíteni.

Ha Hitler megáll a „Drang nach Osten” jegyében a keleti terjeszkedésnél, és 1940 tavaszán nem rohanja le Franciaországot, Csehország és Lengyelország szabad préda marad. De a franciák, miután halomra lőtték, fogságba ejtették, okkupálták őket, méltóztattak észrevenni, hogy háború van. Ami már az ő bőrükre megy. Vétkesen későn ébredtek, soha nem derül ki, az angolszászok nélkül mi lett volna velük, valamint a belgákkal, a hollandokkal. Azt sem tudni, az utódok kollektív tudatában mennyire rögzültek az elődök mulasztásai. Bizonyos jelek szerint nem nagyon.

Ezért összegzésként, intelemként talán annyit: nincs veszélyesebb és ártalmasabb, mint „a megbékélés politikája”, ha azt csak az egyik érintett fél áhítja, a másik pedig kihasználja.

Komment

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.


Jelenleg nincsenek kommentek.

Szóljon hozzá!

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.