A Nyugat felelőssége és Hitler bűnei

Nincs veszélyesebb és ártalmasabb, mint „a megbékélés politikája”, ha azt csak az egyik érintett fél áhítja, a másik pedig kihasználja.

A fenti hasábokon és a Lugas mellékletben részletesen taglaljuk az 1939. szeptemberi eseményeket – de legalább ennyire tanulságos, mi történt mindezt megelőzően. Pontosabban: mi nem történt? Miként nőhetett óriássá a majdani áldozatok, elsősorban Franciaország tőszomszédságában is egy kezdetben könnyedén, aztán egyre nehezebben megállítható, majd egy ponttól megfékezhetetlenné váló, nyilvánvalóan Európa vesztére törő erő? Hová tették a szemüket, az agyukat, az ítélőképességüket a kor vezető nyugati politikusai?

Tragikus és az utódokat örökre figyelmeztető esztendők felidézése következik; felesleges is kibontani a napjainkat, mai világunkat érintő analógiát.

„Ez nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre” – jelentette ki Ferdinand Foch marsall 1919. június 28-án, miután az első világháborúban vesztes Németország képviselői aláírták Versailles-ban a rájuk kényszerített diktátumot. A francia főtiszt mindössze hatvannégy napot tévedett. Előre látta a jövőt, miközben kor- és honfitársainak döntő része a jelent sem. Még akkor sem, amikor Hitler 1933-ban megragadta a hatalmat, és máris azt ígérte, azzal fenyegetett: öt évet kér, és nem lehet majd ráismerni Németországra. Ennél egyértelműbb célzást nem is tehetett volna az első világháborúban és az azt lezáró békerendszerrel megsebzett vad, amely, mint ismeretes, mindig támad.

Csak a „vadászok” nem tudtak erről. Még akkor sem, amikor eltelt az öt év, és 1938-ban, a müncheni kongresszuson a franciák és a britek odadobták koncnak Hitler elé Csehszlovákiát. Neville Chamberlain, a balga és pacifista miniszterelnök boldogan tért haza Londonba, és az egyezményt lobogtatva azt harsogta, Németország és Anglia között nem kerülhet sor soha többé háborúra. Winston Churchill, akit Foch marsallhoz hasonlóan megáldott-megvert a sors a jövőbe látás képességével, így hűtötte le Chamberlaint: „Önnek a háború és a szégyen között kellett választania. A szégyent választotta, de a háborút sem fogja elkerülni.”

Churchill csupán nyitva tartotta a szemét és az elméjét az előző öt esztendőben, befogadta és feldolgozta a külső környezet ingereit. Nem egy elképzelt, kényelmes, dekadenciába forduló, művi világban élt, hanem a valóságban. Csakhogy ekkor még nem volt döntéshelyzetben.

Így a kontinens nyugati felével együtt tétlenül szemlélte, amint az 1933-ban kancellárrá választott Hitler Paul von Hindenburg elnök 1934-es halálát követően az ellenőrizetlen teljhatalmat, a hadsereg vezetését is megkaparintja. A versailles-i béke rendelkezéseinek megfelelően tizenöt évvel a ratifikálást követően, 1935-ben népszavazást rendeznek a Saar-vidék hovatartozásáról, és a voksok 90 százaléka Német-, 10 százaléka Franciaországnak kedvez. Nemcsak a népességi arányok, hanem a jövőkép miatt is. Amit a franciák még mindig nem észlelnek. Akkor sem, amikor ugyanebben az esztendőben Németország durva jogsértéssel visszaállítja az általános sorozást.

Az 1919-es regula szerint összesen százezer katonát állíthatna fel, de innentől évente képez ki ennyit, és a haderő felveszi a Wehrmacht nevet. Amelyet egyáltalán nem védelemre szánnak. Ennek ékes, azaz kendőzetlen, otromba bizonyítékaként 1936. március 7-én a náci Németország 19 zászlóalja bevonul a demilitarizált övezetté nyilvánított Rajna-vidékre. Ez az 1925-ös locarnói szerződés meggyalázása, még a német vezérkart is rettegéssel eltöltő hazárdjáték, Hitler utóbb be is vallja: „A Rajna-vidéki bevonulást követő 48 óra volt életem legidegtépőbb időszaka. Ha a franciák akkor bemasíroztak volna a Rajna-vidékre, farkunkat behúzva kellett volna visszavonulnunk, mivel a rendelkezésünkre álló katonai források még a mérsékelt ellenálláshoz is elégtelenek voltak.”

A franciák azonban nem mérték fel, hogy a fél világot – benne persze saját hazájukat – megmenthetnék egy megelőző csapással. Csak eljátszottak a gondolattal, hogy még erősebbek, ettől megnyugodtak, tetszelegtek egyet a nyugati kultúrnemzet pózában, mondván, nem lenne méltányos és jogszerű erőszakkal elejét venni egy még csak hipotetikus veszélynek. Keleti határuk túloldalán, az orruk előtt már dübörögtek a futószalagról legördülő tankok, zúgott a Panzerlied, a Halál ötven órája című filmből ismertté vált páncélosinduló, de bizonyára nem vették a fáradságot az „Es braust unser Panzer im Sturmwind dahin” sor és a többi lefordítására. Nem hallottak, nem láttak semmit – sajnos nem egyedi eset –, pedig ekkor még egy közepes mozgósítással megbuktathatták volna Hitlert.

Ehelyett üdvözölték, méghozzá náci karlendítéssel, az 1936-os berlini nyári olimpiai játékok megnyitóján. (A magyar küldöttség csak a kalapját emelte meg.) Ép ésszel felfoghatatlan, miben bíztak Párizsban, hogyan hihették, hogy a németek nem követelik, veszik vissza az elvesztett Elzászt és Lotaringiát, majd mindent, amit megszerezhetnek. Az egyetlen átmeneti erő, a brit, francia, olasz Stresa-front még 1935-ben határozottan állást foglalt Ausztria önállósága mellett, de 1938-ban, az Anschluss alkalmával már e hármas formáció emléke is feledésbe merült. Fél évre rá Münchenben Hitler megkapta Csehszlovákiát, aztán 1939 szeptemberében Lengyelországot is.

Igaz, utóbbit már fegyverrel kellett meghódítania, és bár szeptember 3-án Franciaország és Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, nyolc hónapon át egy szalmaszálat sem tett keresztbe. Mint a történelem folyamán oly sokszor, Közép-Európa hiába várt a Nyugat támogatására, az magán sem volt képes segíteni.

Ha Hitler megáll a „Drang nach Osten” jegyében a keleti terjeszkedésnél, és 1940 tavaszán nem rohanja le Franciaországot, Csehország és Lengyelország szabad préda marad. De a franciák, miután halomra lőtték, fogságba ejtették, okkupálták őket, méltóztattak észrevenni, hogy háború van. Ami már az ő bőrükre megy. Vétkesen későn ébredtek, soha nem derül ki, az angolszászok nélkül mi lett volna velük, valamint a belgákkal, a hollandokkal. Azt sem tudni, az utódok kollektív tudatában mennyire rögzültek az elődök mulasztásai. Bizonyos jelek szerint nem nagyon.

Ezért összegzésként, intelemként talán annyit: nincs veszélyesebb és ártalmasabb, mint „a megbékélés politikája”, ha azt csak az egyik érintett fél áhítja, a másik pedig kihasználja.