Haza a magasban – Magyar Játékokat!

Az összetartozás számos és folyamatos megnyilvánulása láttán lassan dagadni kezdett az a bizonyos gombóc a torkomban; bevallom, elsősorban azért, mert mindeközben a Magyar Játékokra (is) gondoltam.

Budapest, 2017. július 25. Szurkolók a férfi vízilabdatorna negyeddöntõjében játszott Magyarország - Oroszország mérkõzésen a 17. vizes világbajnokságon a Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszodában 2017. július 25-én. A magyar válogatott 14-5-re gyõzött. MTI Fotó: Czagány Balázs

Néztem kedd este a Maccabi Játékok ünnepélyes megnyitóját, a bevonuló csapatokat, negyvenkét ország közel ötezer résztvevőjének, majd két és fél ezer sportolójának képviselőit, e sokszínűségből kiragyogó egységet, hallgattam, amint Áder János köztársasági elnök az esemény közösségteremtő – vagy inkább -megtartó – hatását méltatja, Deutsch Tamás, a védnöki testület vezetője pedig kijelenti, hogy a jelenlévőkre életük legszebb, legizgalmasabb hete vár. Az összetartozás számos és folyamatos megnyilvánulása láttán lassan dagadni kezdett az a bizonyos gombóc a torkomban; bevallom, elsősorban azért, mert mindeközben a Magyar Játékokra (is) gondoltam.

Aminek senki ne kezdje évkönyvekben vagy emlékeiben kutatni a nyomát, hiszen még egyszer sem rendezték meg. De reményeink szerint meg fogják, meg fogjuk. Nem is egyszer. Mert minden mellette szól, és semmi nem szól ellene.

Tusványoson is téma volt e kezdeményezés, Mocsai Lajos, a Testnevelési Egyetem rektora egyik vezető online médiumunknak nyilatkozva el is árulta, hogy 2025-re, a TF megalapításának századik évfordulójára, éppen a Maccabi Játékok mintájára időzítené honfitársaink első világjátékát, amelyről a kormányzattal még nem egyeztetett. Nos, ez is ­biztatóan hangzana, de örömmel jelenthetem, hogy ennél sokkal előrébb járunk.

Szűcs Miklós, a Nemzeti Sport szerkesztője két esztendeje keresett meg ezzel az ötlettel, amellyel az volt az egyetlen gondom, hogy nem én találtam ki, mindjárt arra is biztattam a kollégát, hogy „adja írásba” a tervét.

Így aztán a Nemzeti Sport 2017. szeptember 7-i számában meg is született a Magyar Játékokat! című publicisztika, amelyben a szerző többek között már le is fekteti az alaptézist: „négyévente összejönnénk, és együtt ünnepelnénk a magyarságunkat, azt, hogy bárhová sodort bennünket az élet, bármit is gondolunk a világról, jobbról vagy balról nézzük a dolgokat, ugyanaz a gyökerünk, az anyanyelvünk, a nemzeti identitásunk”.

Két nappal később, mindezen nekibuzdulva, de a harmadik évezred bármely kérdésben, ügyben megosztott hazai közéletének ismeretében, kissé egyúttal kétkedve is, szintén a Nemzeti Sportban azt írtam: „Az összetartozás érzése – a németben ez olyannyira alapfogalom, hogy egyetlen, kétségtelenül nem rövid szóban képes kifejezni, jelesül: Zusammengehörigkeitsgefühl –, legyen az bármely közös cél, eszmény, érték, szokás, belülről élhető és érthető meg igazán.

Érvényes ez a nemzettudatra, de mindenre, a hosszútávfutásra, a bélyeggyűjtésre is. Kívülről korlátoltság kijelenteni, hogy az is hülye, aki szaladgál vagy bélyeget gyűjt, belülről ugyanekkora együgyűség azt mondani, nem is ember, aki nem ezt teszi. Ezért éppen elég, ha a Magyar Játékok is félössznemzeti ügy lesz.”

Ennél persze többre vágyom.

Végigéltem, és Beregszásztól Dunaszerdahelyig végig is kísértem ugyanis a Kárpát-medencei Összmagyar Nemzeti Diákbajnokság első másfél évtizedét, és eközben nem egy helyi értékű csodát, kosztümös, romantikus filmbe illő jelenetet rögzítettem. Olyat, amire a pesti magyar srác azt mondaná, ilyen nincs. Pedig volt és van. Pél­dául a székelyudvarhelyi fiúk, az első futballtorna bajnokainak ünneplése: letérdeltek a régi Üllői úti stadion kezdőkörében, az egyik kezüket a szívükre, a másikat a társuk vállára tették, és elénekelték a székely himnuszt. De a kárpátaljai, délvidéki kölykök is úgy küzdöttek a regionális selejtezőkön, mintha az életük múlna rajta, hogy eljutnak-e a budapesti döntőbe.

Másrészt nem a mindenáron való, riválist lezúzó győzni akarás jellemzi az ilyen „több is, kevesebb is, mint sport” típusú találkozókat. A Kárpát-medencei bajnokság szlogenje, Kű Lajos találmánya úgy szól, „Senki ellen, mindenkiért!”, én a majdani Magyar Játékok jelmondatának az „Erőinket nem összemérjük, hanem összeadjuk” üzenetet javasoltam. A múlt idő indokolt, mert három egyeztetésen is jártunk a külügyminisztériumban, erősítést kapva a tőlünk független, másik ötletgazdától, Kamuti Jenőtől, a Nemzetközi Fair Play Bizottság elnökétől is.

Természetesen nem a brit Nemzetközösségi Játékok a viszonyítási pont, már csak a világbirodalmi hagyományok híján sem, de mi nem is nemzetközösségi, hanem nemzeti alapról építkeznénk, talán mindenki másénál erősebb okból. Hiszen bár nem gyarmatosítottunk senkit, saját kezdeményezésből hódító háborút sem folytattunk több mint ötszáz esztendeje, viszont jövőre lesz száz éve, hogy Trianon miatt, ahogyan kesernyés öniróniával megjegyezhetjük, „magunkkal lettünk szomszédosak”.

E tény a Magyar Játékok horizontját gyakorlatilag önmagában kijelöli: a „haza a magasban” szintjéről kell indulni. Nem kivagyiskodva, másokat provokálva, pusztán magunkban, magunknak, örülve egymásnak, az egy évszázada el nem szakítható, ellenkezőleg, a légiesedő határoknak és a semmiféle határt nem ismerő informatikának köszönhetően sokkal könnyebben újrafonható kötelékeknek.

Mint azt már többen megállapították, korunkban a sport a nemzetegyesítés legegyszerűbb és leghatékonyabb eszköze. Itt és most, emellett megoldást kínál egy látens ellentmondásra is. Hiszen miközben, különösen a századik évfordulón, azt üzenjük a határon túli honfitársaknak, hogy „egy vérből valók vagyunk”, a velünk egyre normálisabb viszonyt ápoló, Budapestet regionális központként elismerő többségi nemzetek fiai, lányai sem érezhetik úgy, hogy velük szemben határozzuk meg magunkat. Nincs is így.

Visszatérve a példaként is szolgáló, részben, mert nagyjából azonos nagyságrendű Maccabi Játékokhoz, remek teszt, hogy a jelenleg is zajló versenysorozaton miként vizsgáznak a létesítmények, a logisztika, a kísérőrendezvények. A lelki, kohéziós hozadékokat tekintve nincsenek kételyeink. A Magyar Játékok mindemellett két területen óriási helyzeti előnyből indul a Maccabihoz képest.

Az egyik a nevezési jogosultság; itt aztán nem lesz szükség semmiféle dokumentumra, családfára, csupán oda kell lépni az akkreditációs pulthoz, és hargitai zárt magánhangzókkal vagy hamisíthatatlan felvidéki dialektusban annyit mondani: Jó napot kívánok, megjöttem. Esetleg gyüttem. A másik tétel a biztonsági intézkedések, amelyek a Maccabi Játékok esetében érthetően roppant akkurátusak, szerteágazók, költségesek. Nos, ezekre a Magyar Játékok esetében mintegy nulla forintot kellene fordítani.

Ha a nyitórendezvényt sikerülne a rég megálmodott időpontra, 2021-re felépíteni, a másodikra, 2025-ben valóban csatlakozhatna az akkor százéves Testnevelési Egyetem is, tovább emelve az esemény rangját, színvonalát.

Egyelőre gondolat- és „cselekedetébresztőnek” ennyi elegendő is. Pedig annyi mindent kéne még elmondanom – de szerencsére tudom, hogy igenis lesz még rá alkalom. Reményeim szerint hamarosan, már az első Magyar Játékokon, amikor mindannyian azt érezzük majd, milyen jó, hogy itt vagyunk, s mint a régi jó barátok, egyet mondunk s egyet gondolunk.