Parlamenti szünet a brexit előtt

A brit történelem szinte folyamatos csatározás valamelyik európai konkurenssel földön, vízen és levegőben, vagy éppen magán a Brit-szigeteken polgárháborúk formájában.

A Westminsterben a jövő héten harmadszor szavaznak a kilépési megállapodásról Fotó: Reuters

Megtörténik a brexit vagy nem történik, ­lesz-e megállapodás vagy nem az Egyesült Királyság és az Európai Unió között, ­megváltozik-e a brit politikai és földrajzi térkép vagy sem, egyáltalán: a bíróság vagy a parlament ­lesz-e a legfelsőbb alkotmányos szerv? – ezek a kérdések izgatják legfőképp a kommentátorokat.

Most azonban, hogy a brit parlament némi szünetet mindenképpen tart a brexit előtt, érdemes eggyel hátrébb lépni, és szélesebben átfogni a kirajzolódó képet.

Messzebbről tekintve a brexitre és a britekre, élesebben látszik, mi mozgatja a napi folyamatokat. Az aktualitásokat nem lehet megérteni a brit identitás és az azt háromszáz éve alakító brit történelem nélkül.

Legalább három, hatalmas erejű tényező formálta az Egyesült Királyságot és lakóit olyanná, mint amilyenek. Elsőként is a háborúk. Győztesek és vesztesek egyaránt, de jóval nagyobb mértékben a győzedelmesek.

Második befolyásoló faktorként a brit különbözőség okait kell meglátni, harmadsorban pedig azt a szikár tényt, hogy a ma létező Brit Birodalom minden egyes elemét a londoni parlamenti aktus kötötte egybe, és az európai uniós belépéssel sem volt más a helyzet.

A brit történelem szinte folyamatos csatározás valamelyik európai konkurenssel földön, vízen és levegőben, vagy éppen magán a Brit-szigeteken polgárháborúk formájában. Terjedelmi okokból most csak nagy vonalakban: dánok, skótok, franciák, spanyolok, búrok, németek, általánosságban pedig a katolikusok és maga Róma – tehát a korabeli Európa szinte teljes egésze, de az identitása mindenképpen – a brit korona ellenfele volt.

A belső ütközeteket a rózsák (fehérek és vörösök) kezdték a XV. században, vallási színezetben tért vissza a pártütés a katolikus reakció idején, majd a király és a parlament között folytatódott a XVII. században. Minden száz évre jutott egy-egy kíméletlen vérontás és öncsonkítás, mert idesorolható az amerikai függetlenségi háború is.

Mindeközben a birodalom köszönte, jól volt. Egyre csak gyarapodott és a győztes nagy háború után, 1922-ben elérte legnagyobb kiterjedését, egyébiránt kiérdemelte a valaha volt legnagyobb birodalom jelzőt.

Amellett, hogy a britek minden kontinensen megvetették a lábukat, azokkal a lábakkal úgy lehetett Kairótól Fokvárosig elsétálni, hogy végig egybefüggő koronagyarmatokon taposhattak.

Küzdelem zajlik ma is, és ami a királyságban történik, az ennek a törekvő, küzdő brit szellemnek a modern megjelenési formája. A frontvonalak is leképezhetők a történelmi ellentétekből: a francia–német euró­pai tengely, a brit befolyás csökkenése vagy az unióban és a globális gazdaságban való relativizálódás mind a hagyományos triumfáló brit identitást töri derékba.

A brit kivételességet alapvetően a győzelmeken keresztül formálódó nemzeti érzület táplálta, de különösen a XIX. századtól a nemzet hatalmassága már elsődlegességet is jelentett. A világ vezető hatalmává növekvő – 1801-től hivatalosan – Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságában nemcsak a domináns angolok, hanem a walesi, a skót, de még sok ír–angol ember is büszke volt országára, és ez a különbözőséget, a magabiztosságot és az idegenek iránti lenézést táplálta.

Ezt ma xenofóbiának nevezi a liberális történetírás, holott nem más népek vagy csoportok ellen irányult, sokkal inkább mindazzal ment szembe, amit Londonból nézve elmaradottnak tekintettek: például a kontinensen uralkodó autokratákkal vagy a velük tandemben tekerő egyházakkal.

A sajtó- és szólásszabadság vagy éppen a vallásszabadság fontos mérce volt, még ha ez utóbbi a katolikusokkal szembeni bizalmatlansággal is párosult. S mert a lécet éppen a britek tették magasra, ezek a demokratikus sztenderdek a világ egészére nézve mindenütt a jogrendszerek szabadságfokát mérték.

Parlamenti kormányzás – talán ez a kifejezés a brit nemzeti identitás legfontosabb része. Ez a harmadik önazonosságot képező tényező, amelynek fontosságát jól szemlélteti, hogy az Egyesült Királyság maga parlamenti törvényalkotással jött létre.

Wales integrálását (két törvény is a XVI. század közepén), a skót egyesülést 1707-ben és az írekkel létesített egységállamot mind-mind demokratikusan megszavazott parlamenti határozat teremtette meg. A brit nemzeti érzés létalapja ez a parlamenti rendszer, amely lényegében folyamatos alkotmányozást valósít meg, jogilag teljesen szuverén, ugyanakkor az alkotmányos monarchia és annak hagyományai, korábbi bírósági döntések történelmileg hosszú listája és nemzetközi szerződések kötik.

Nyilvánvaló, hogy a brexit azért idéz elő nehéz helyzetet, mert ebben az érzékeny jogi rendszerben kell kiegyensúlyozottan mozogniuk a szereplőknek. Ezt a mozgást látjuk ma közvetlen közelről, élő közvetítésben, doorstep sajtótájékoztatókon, Twitteren, Facebookon és a többi.

Mondhatnánk: nincs itt semmi látnivaló, tessék csak továbbmenni. Azonban a világ legbonyolultabb politikai mechanizmusát közvetlen közelről figyelni, az valami csodálatos dolog.

Tanulságos, izgalmas, arról most nem is beszélve, hogy húsba és életbe vágó következményei lesznek. A brit politikát egyszerűen „káosznak” leminősítő, a Johnson miniszterelnököt szimplán bohócnak tituláló véleményeket azért érdemes gyanakvással fogadni, gyakran indulat, még gyakrabban politikai vakság, leginkább pedig gazdasági érdek áll mögöttük.

Európa szempontjából – vagy éppen a magyar nézőpontból – épp az lehet nagy veszteség, hogy az unióból a britekkel a jog, a jognak ez a mélyen gyökerező tisztelete távozik, s ami helyette marad, az „rule of law” címen – akármit is jelentsen ez – politikai fegyverré válik a föderatív gondolkodású eurokraták kezében.

Máris látszik, hogy egy skót (!) bíróság törvénytelennek minősítette a brit parlament felfüggesztését, szembemenve azzal az alapelvvel, hogy nem a bíróságokra tartozik megítélni a végrehajtó hatalom döntéseit, hanem a választókra. Vagyis a harc nem (csak) a brexit ellen folyik, hanem a bíróság felsőbbrendűségéért.

A brexitreferendum eredményét persze négy szociológiai, gazdasági tényező lénye­gében előre borítékolta. Ez a négy dolog nem más, mint azok a hatások, amelyek világszerte a nemzeti érdekérvényesítésnek szikrát adtak, nevezetesen: az emberek java nem bízik az elitkommandókban, széles rétegek szegényednek el (viszonylagosan), leépülnek a hagyományos társadalmak (elsősorban az idegen kultúrájú és/vagy illegális bevándorlás miatt) és megszűnik az embereket képviselő politikusokkal való közvetlen kapcsolattartás lehetősége.

Ugyanakkor a brexitszavazás mást is megmutatott a királyságból: azt ugyanis, hogy a hagyományos (birodalmi) brit identitás még mindig nagyon erős, nyilván azokban az országrészekben, ahol mélyebben gyökerezik.

Valamint azt is, hogy a liberális média minden propagandája ellenére sok brit polgár nem hiszi el a múlt végképp eltörlését. Különösen az amerikai és angol nyelvű filmipar, a balos érzelmű brit média sulykolja azt a képet, hogy elődeink ugyanolyanok voltak, mint mi, s a mai politikailag korrekt elvárások közepette kellett meghozniuk a korabeli döntéseiket.

Ez azonban egyszerűen nem igaz. A múlt politikusai, szereplői – általában az emberek – a múltban mások voltak, mint a mai szélsőséges modell szerint idealizált globalista, individualista világpolgár. Más konvenciók által meghatározott társadalmi környezetben, más normák és etikai szabályok szerint cselekedtek és a maitól eltérő érdekrendszerekben gondolkodtak. Ezt azért fontos megjegyezni, mert múlt átírásának szándéka a brexitjelenségbe is belejátszik.

A brit szavazók többségének ugyanis abból lett elegük, hogy a brit történelmi múlt a mai liberális sztenderdek szerint mérendő, folyamatosan kritizálható, nevetségessé tehető és becsmérelhető. Mindannyiunk múltjában vannak szégyenfoltok, de az nem vitatható, hogy a brit nemzetépítés és a brit azonosság dicsőséges külső és belső küzdelmek során, demokratikus parlamenti csatározások közepette zajlott, illetve alakult ki.

Hogy ki nyírja a jövőben a háromszáz éves gyepet, az rövidesen kiderül. A mostani brit belháború, az Európával folytatott külső harc és a zajos parlamenti csörték viszont máris a brit identitás szerves részét képezik. Ezt lehet látni a parlamenti szünetben egy pár percre hátradőlve. Ha ugyan szünet ez, és nem az identitás maga.

A szerző külpolitikai szakértő, diplomata