A német újraegyesítés emléknapja

Magyarország és Németország ma egyenjogú partnerek, NATO-szövetségesek és barátok az egyesült Európában. Ki merte volna ezt remélni harminc évvel ezelőtt?

Germany's Finance Minister Wolfgang Schauble attends a conference about the future of the Euro zone organized by the Robert Schuman foundation in Paris July 18, 2014. The head of the International Monetary Fund warned on Friday that financial markets were "perhaps too upbeat" because high unemployment and high debt in Europe could drag down investment and hurt future growth prospects. REUTERS/Philippe Wojazer (FRANCE - Tags: POLITICS BUSINESS) - PM1EA7I12X701 Fotó: Philippe Wojazer

Ady Endre Magyarországot egyszer „kompországnak” – Kelet és Nyugat között ingázó országnak – nevezte. Harminc évvel ezelőtt az NDK-ból érkező menekültek számára Magyarország mindenekelőtt a szabadságba vezető hidat jelentette.

Magyarország már régóta a híd szerepét töltötte be. A hidegháború idején az önök országa a kettészelt Németország mindkét feléből számos nyaralónak volt vágyott úti célja. Nyaranta keleti és nyugati családok, barátok találkoztak Magyarországon. Kis német újraegyesítések voltak ezek – de csak rövid időre. Magyarországon a mai napig úgy tartják, hogy Németország „közös határok nélküli szomszédos ország”.

Ez a szomszédság új dimenziót ért el 1989 nyarán – akkoriban több tízezer német menekült el az NDK-ból, Magyarországon keresve oltalmat, ahol végül valós segítségre lelt. Mint az a jó szomszédoknál szokás.

A németek kollektív emlékezetében élénken élnek ezek a képek, és ez a jövőben is így marad. „Egy rab nép kinyitotta börtönének a kapuját, hogy egy másik rab nép kiléphessen a szabadságba” – így hangzik a felirat azon a Sopron melletti emlékművön, amely az NDK polgárainak 1989. augusztusi tömeges menekülésére emlékeztet. Nekünk, németeknek sokat jelent ez a közös szabadságélmény, és mind a mai napig nagy hálával tölt el bennünket.

Az 1989 nyarán zajló események egész Kelet-Európában sorra érték el tetőpontjukat. A magyar határ harminc évvel ezelőtti, szep­tember 10-i megnyitása mégis kiemelkedik a sorból. Ma is élénken emlékszem rá. Emlékszem NDK-beli honfitársaink arcára és szó szerint határtalan örömükre, hogy sikerült eljutniuk a szabadságba.

Aki ezt az időszakot tudatosan megélte, tudja, milyen rendkívüli izgalmat keltett a magyar televízió esti híreiben, főműsoridőben a határnyitásról szóló hír. És milyen kockázatot jelentett. Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök a visszatekintésében a következőket mondta a drámai helyzetről: „Senki sem tudta, hol a tűréshatár, meddig mehetünk el, és ténylegesen milyen lesz a Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamainak reakciója.” Mintegy 80 000 szovjet katona állomásozott akkoriban Magyarországon.

Vajon be tudja-e tartani Mihail Gorbacsov az ígéreteit, és a Szovjetunió tétlenül tűri-e majd Magyarország „elhajlását”?

Csak az volt biztos, hogy a múltban a jaltai rend megváltoztatására vagy a szocialista társadalmak demokratizálására irányuló valamennyi kísérletet véresen leverték Lengyelországban, Csehországban, az NDK-ban és Magyarországon is. A szocialista rezsimek hatalma gyanakváson és félelmen alapult. 1989-ben azonban az emberek összeszedték a bátorságukat.

Szertefoszlott egész népek megtorlástól való félelme és a tehetetlenség érzése. A Balkántól a Baltikumig. Az erősödő tiltakozás mindenki számára láthatóvá vált, aki látni akarta – és ez erőt adott az embereknek. Észrevették: Nem vagyunk egyedül. Sokan vagyunk. „Akik korábban megtanultak félni, már nem féltek többé.” Ezt tapasztalta 1989 nyarán Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetője, aki elsőként szervezett segélytábort NDK-beli menekültek számára Magyarországon. Augusztus közepe óta csak Budapesten mintegy harmincezer, az NDK-ból érkező polgár tartózkodott – parkokban, utcákon, sátrakban és parkolókban. Az egész országban összesen körülbelül kétszázezer keletnémet várta az alkalmat, hogy menekülhessen. A Németországi Szövetségi Köztársaság nagykövetsége megtelt – ahogyan a varsói és a prágai képviselet is.

Az 1989. szeptember 10-i határnyitás az egész keleti blokkban mérföldkő volt a szabadsághoz és demokráciához vezető úton. Új lendületet adott. Két hónappal később leomlott a berlini fal, a hidegháború szimbóluma.

„Magyarország ütötte ki az első téglát a berlini falból” – mondta Helmut Kohl Magyarország döntő jelentőségű hozzájárulásáról Németország és Európa egységéhez. Ez így van. Emiatt volt számomra is különlegesen fontos, hogy ma a szövetségi parlamentben emlékeztessem a jelenlévőket az akkori magyar kormány bátorságára és a magyar nép segítőkészségére.

Ma, valahányszor visszatekintünk a harminc évvel ezelőtti békés eseményekre, én 1956 őszére is gondolok. A magyar népfelkelés brutális leverésének képei azokhoz az eseményekhez tartoznak, amelyek ifjúkoromban nagy hatással voltak rám.

A „szabadság szentségéért” folytatott harc volt az, miként Petőfi Sándor népük függetlenségre való törekvését egykor kifejezte. Magyarország önrendelkezésért és demokráciáért folytatott küzdelme 1956-ban elbukott. A nemzet emlékezetéből azonban nem lehetett elűzni. Tovább hatott. Amikor 1988 nyarán a magyar Országház előtt mintegy ezer tüntető követelte a harminc évvel azelőtt kivégzett Nagy Imre miniszterelnök méltó eltemetését, még gumibotokkal verték őket. Nagy Imrét egy évvel később, 1989. június 16-án ünnepélyesen eltemették – 150 000 ember jelenlétében. Nyilvánosan felolvasták valamennyi, az 1956-os népfelkelés nyomán kivégzett személy nevét.

1956 és 1989 összetartozik – a XX. század európai szabadságtörténetének részeként.

A világ azóta hatalmasat változott – politikailag, gazdaságilag, technológiailag. A történelem nem ért véget. Épp ellenkezőleg: új lendületet kapott. A világ a globalizáció és a digitalizáció hatására heterogénebb, áttekinthetetlenebb lett és feszültséggel telt meg. Minden még szorosabban összefonódik egymással, és száguldó sebességgel változik.

Az EU az új tagországok számára elvesztette az újdonság varázsát. A gazdasági és pénzügyi válság leküzdése után az európai nemzetek közössége megérkezett az olykor fárasztó hétköznapokba.

Ehhez tartozik – ahogyan minden családban vagy szomszédságban is –, hogy nem mindig vagyunk egy véleményen. Ez is a normalitás jele. Az európai sokszínűséghez hozzátartozik, hogy különböző perspektívák vannak jelen, ahogyan az EU erényei közé tartozik az is, hogy egyezséggel és kompromisszummal jussunk el a közös európai megoldásokhoz.

A szabad mozgás az Európán belüli tapasztalatok és nézőpontok sokrétűségének példája. Kétségtelenül komoly lehetőségeket biztosít. Különösen a fiatalok profitálnak belőle. A külföldön szerzett tapasztalatok sok felsőoktatási szak elválaszthatatlan részét képezik. A szabad mozgás azonban egyúttal sok helyen félelmet vált ki – és konkrét következményekhez vezet ott, ahol a társadalmakat az elvándorlás határozza meg. Ha az ezzel kapcsolatos érzésekből politikai érveket kovácsolnak, az nem veszélytelen. Mert félelmekről nem lehet tárgyalni. Beszélni viszont kellene róluk. Azért is, hogy megértsük, mely történelmi tapasztalatokból és kulturális sajátosságokból fakadnak.

Aki megérti, hogyan kellett az embereknek Kelet-Közép-Európa országaiban évtizedekig harcolniuk azért, hogy helytálljanak és megőrizzék saját kultúrájukat, az világosan látja, miért oly fontos számukra a sajáthoz, a nemzetihez való visszatérés. Miért szemlélik kritikusan az univerzalista kezdeményezéseket. Másképp érvelnek azok, akik szuverenitásukat nemrégiben nyerték vissza. Aki az európai egységet megkísérli kijátszani az emberek nemzeti identitás iránt érzett igényével szemben, az Európát nemhogy erősíti, hanem gyengíti.

A Károly-díjas Konrád György Európát az együttélés iskolájaként jellemezte. Érdekközösségként, amely egyidejűleg érték- és „szimpátiaközösség” is. „Európa lényege a kíváncsiság.” Én is így látom: az egész EU-ban szükségünk van arra, hogy hajlandóak legyünk figyelembe venni a másik nézőpontját. Szükségünk van az egymás közötti eszmecserére, a másik álláspontjának megértésére.

Csak így fogunk eljutni egy igazán európai perspektívához – és konstruktív döntésekhez. Ezekre van szükség, ha Európa az új globális szereplők fellépésével szemben meg akarja állni a helyét. Mert ma egyetlen európai állam, egyetlen nemzet sincs abban a helyzetben, hogy egyedül birkózzon meg a határon átnyúló kihívásokkal. Szükségünk van egymásra Európában!

Ezért örülök, hogy oly sok fiatal vállal szerepet a Német–Magyar Fórumon. Ők azok, akik országainkban a jövőt fogják alakítani. Számukra mindennapos dolog a szabadság, a demokrácia és a de facto határok nélküli Európa. Nem ismerik másként. Ennek örülhetünk. De csak akkor, ha tudatában vagyunk annak, hogy a független, szabad, demokratikus államok Európája nem éppen magától értetődő.

Hogy ezt az állapotot kemény munkával kellett kiharcolni, és hogy az is kemény munkát igényel, hogy ez így maradjon.

Magyarország és Németország ma egyenjogú partnerek, NATO-szövetségesek és barátok az egyesült Európában. Ki merte volna ezt remélni harminc évvel ezelőtt? Sokat értünk el. Csodálkozó hálaadással tekinthetünk vissza erre. A magyar költők pedig új metaforát kereshetnek országukra: Magyarországnak nem kell többé Kelet és Nyugat között ingáznia. A „kompországnak” szilárd helye van Európa közepén.

A szerző a Német Szövetségi Parlament elnöke

Az írás a Magyarország berlini nagykövetségén 2019. szeptember 10-én, a határnyitás 30. évfordulója alkalmából rendezett fogadáson elhangzott beszéd szerkesztett változata, amelyet október 3., a német egység napja alkalmából adunk közre