Lezajlott október 23-a, hosszú idő után az első olyan nemzeti ünnep, amely előtt az ellenzéki pártok nem lettek egy választás után jó alaposan a földbe döngölve, így a politika és a közélet iránt fokozott érdeklődést tanúsítók katasztrófaturizmus helyett valami más hangulatú műsorban reménykedhettek. Ez részben be is következett.
Két fontosabb ellenzéki összejövetel volt a fővárosban. Karácsony Gergely főpolgármester a Városháza előtt, mobil vécék gyűrűjében és néhány érdeklődő előtt ünnepeltette saját magát. Előkerültek a jobboldalgyalázó Heti hetes és a régi balliberális elit prominensei, akik 1956 hősei helyett kitartóan és hosszan éljenezték a zuglói elföldelést éppen hogy csak megúszó, roppant képességeket mutató Karácsonyt.
Az ünnep emelkedettségéhez méltó módon Hajós András laza szerelésben vicceket mesélt a gyerekkoráról, Nagy Zsolt színművész, valószínűleg a feladattól megilletődve, szégyellősen konferált – még a saját nevét is papírról olvasta fel –, Hernádi Judit is elszavalt zenei kíséret mellett egy dalt, és valószínűleg Alföldi Róbert is megörvendeztette volna jelenlétével az ünneplőket. De őt mostanában annyira elnyomja a diktatúra, hogy vagy rendez, vagy játszik, így nem ért rá Gerit éltetni. 1956-ról ugyan nem sok szó esett, helyette újra meghallgathatták az egybegyűltek a szokásos liberális vezényszavakat. Elfogadás, nyitottság, tolerancia, sokszínűség. Felszabadulás. (Ez utóbbi inkább kommunista, de Gergő mindenben jó és Gergőnek minden szavazójához van egy-két jó szava.)
Kicsit hiányoltuk még az antiszemitizmus, a fasizmus, az iskolai szegregáció, a homo- és transzfóbia elleni harc programpontjainak a kihirdetését, és a romák felzárkóztatására vonatkozó sürgetések is elmaradtak, de lássuk be, nem lehet könnyű ma liberálisnak lenni, amikor az ellenzéki kampányfőnök suttogó propaganda formájában cigányozza a miniszterelnököt, és amikor az ellenzéki kényszerkoalíció egyik pártjának az elnöke Eger egyik legagresszívabb szkinhedeként csinált karriert még hamvas fiatalkorában.