Hétszázezer áldozat kartonja

Több mint 70 évvel a második világháború után természetesen nem túlélőket, hanem halottakat keresünk, nagy- és dédapákat, a Szovjetunióba elhurcolt magyar foglyokat és kényszermunkásokat.

Fotó: MTI

Több mint hetven esztendővel a második világháború után természetesen nem túlélőket, hanem halottakat keresünk. Már nem apákat, férjeket, testvéreket, hanem nagy- és dédapákat. Családi keretből történelmibe átlépve a Szovjetunióba elhurcolt magyar foglyokat és kényszermunkásokat. November 25. az ő emléknapjuk, ami idén azért több múltba révedésnél, fakuló alakok és események előtti tisztelgésnél, mert a Magyar Nemzeti Levéltár december 1-jéig, jövő vasárnapig 682 131, szovjet lágerekben raboskodott honfitársunk nyilvántartási másolatát kapja meg autentikus moszkvai forrásból. A részletek bizonyosságát, háromnegyed évszázad kétségeit követően. Hétszázezer kartonba sűrítve hétszázezer élet, háromszázezer halál, személyenként két-három mai érintettel számolva másfél-kétmillió várakozó.

Ki tudja, milyen hatása lesz, ha kiegyenesedik több százezer kérdőjel. Akár Szabó István is újraforgathatná A napfény íze című filmje legsokkolóbb jelenetsorát. Amelyben a kardvívó olimpiai bajnok, munkaszolgálatra elhurcolt Petschauer Attila karakterébe, sorsába ágyazta bele az egyik főszereplőt, Sors (Sonnenschein) Ádámot. Akit az orosz télben a keretlegények meztelenre vetkőztettek, felparancsolták egy fára, ott kukorékolnia kellett, miközben jéghideg vízzel locsolták, az ráfagyott a testére, ő pedig belehalt a rá mért megpróbáltatásokba. Iszonyatos vég – de a legújabb releváns kutatások szerint szerencsére nem igaz. A történet a „szemtanú”, 1996-ban elhunyt birkózó olimpiai aranyérmes, Kárpáti Károly visszaemlékezései alapján vált ismertté – hogy mi vitte rá e roppant kártékony memóriazavarra, ne firtassuk, nyugodjék békében –, de számosan átvették, átdolgozták, tovább feketítették e verziót, a forráskritika legapróbb szándéka és jele nélkül. Ha egy megsárgult kartonon ott áll, hogy bizonyos Petschauer Attila tífuszban halt meg Davidovkában, szovjet fogságban és hadikórházban, az valamelyest elviselhetőbb lesz az utódoknak is. Legalábbis a megbékélésre vágyókéra.

Mint ahogyan Brünner Istvánról is megnyugtató lenne tudni, hogy rövid szenvedés után, már 1944-ben elhunyt, nem sínylődött valahol Szibériában, az 1950-es évek elejéig, miközben itthon semmit sem tehettek érte. Senki ne kutasson az ismereteiben, nevezett személy az én nagyapám. 1944-ben rabolták el az oroszok, mondogatta a nagyanyám, persze csak szűk, családi körben. Két évtizeden át várta vissza, minden ráción és keletről hazatért vonaton túl, kitartott amellett, hogy addig nem táncol, amíg nem a „papa” kéri fel. A szüleim esküvőjéig, 1963-ig állta a fogadalmát. Nagyapám sváb emberként, sváb faluban élt, nagyjából ennyi lehetett a vétke. Politikai okokból nem vihették el, katona nem volt, így klasszikus értelemben hadifogoly sem. Tizenhat évesen családfővé előlépett apám minderről soha nem beszélt. Arról sem, hogy később pedagógusként, majd iskolaigazgatóként milyen érzésekkel, indulatokkal hallgatta április 4-én, november 7-én a szovjet himnuszt, vagy szükség esetén méltatta „hős felszabadítóinkat”.

A második világháború sodrában mintegy hatmillió német, román, japán, magyar ember került szovjet hadifogságba; nagyságrendben ugyanennyi a száma a holokauszt európai zsidó áldozatainak. Tudom, groteszkül hangzik – aki félre akarja érteni, félre is fogja, de szándékos csúsztatások ellen felesleges hadakozni –, de utóbbiak leszármazottait szinte irigyeltem, amikor szabad folyást engedhettek érzelmeiknek, emlékeiknek, miközben az én apámnak és nagyanyámnak évtizedeken át szégyenlősen hallgatni illett, mert a korabeli közvélekedés szerint szovjet lágerekbe csupán fasiszták, de minimum azok bérencei kerültek, akik elnyerték méltó büntetésüket.

Ezért sem vitás, hogy a diktatúra egy legmerészebb könyve Nemeskürty István 1972-ben íródott Requiem egy hadseregért című műve. Mert először abban fogalmazódott meg, hogy a magyar baka nem gonosztevő, hanem parancsot teljesítő áldozat. Persze, a német és a magyar hadvezetés, ha úgy tetszik, a legfőbb hadúr, Horthy Miklós áldozata. Akik a rossz oldalra álltak – szól az igaz, de sommás ítélet. Hiszen ők eredendően arra az oldalra álltak, amelytől a két világháború közti Magyarország minden mást felülíró, általános célját, vágyát, a revíziót remélhették.

Szinte kizárólag jobboldali kormányok regnálása idején fogalmazódik meg az a vád, hogy képtelenek vagyunk szembenézni a múltunkkal (1994–98 és 2002–2010 között erről szó sem esett, ekkor a szembenézés bizonyára megtörtént), de ellenpontként azt se feledjük, hogy e múltat az 1948–90 közötti időszakban egyenesen kiradíroztuk. Így nem csak a Szovjet-unióban elhunytakról, de a megmenekültekről sem tudtunk semmit, pedig itt éltek, néhányan még mindig itt élnek. Velünk, vagy inkább mellettünk. Rózsás János, akit tizen­nyolc évesen vittek el a Gulagra, kilenc év után tért haza, és erről Keserű ifjúság című könyvében így vallott: „A magyar haza viszontlátása, a felejthetetlen fogadtatás 1953. november 25-én, Katalin napján volt. Ezen a napon játszódott le Londonban a híres 6:3-as meccs. A bajtársak egy része szoros gyűrűben fogta körül a teraszra kitett rádiót, és békebeli módon végigizgulták a közvetítést. Abban a zaklatott lelkiállapotban fel se fogtam, milyen jelentőségű meccsről van szó. Máshol jártak a gondolataim, a családomon, akikről azt se tudtam, élnek-e még. Csaknem tíz évet voltam távol, soha egy levelet, értesítést nem kaptam tőlük.”

A Magyar Nemzet múlt heti és mai Lugas mellékletében szívszorító mementók olvashatók, például Makláry Klekner Péter csendőr századostól, aki „Édes kicsi Asszonykám!”, „Drága egyetlen Asszonyom!”, vagy „Édes Uram, Péterkém!”, „Drága jó Uram, Apikánk!” megszólításokkal váltott üzeneteket a feleségével, míg hazatérése után az itthoni börtönt is megjárva 1951. május 29-én végre azt táviratozhatta Budapestről Szegedre: „Reggelre nálatok vagyok = Pétered.”

Akármilyen hihetetlen, de fél évszázaddal ennél is később látta viszont az otthont Toma András. A Krakkó környékén 1944-ben fogságba esett, majd 1947-ben a kotyelnyicsi elmegyógyintézetbe zárt, így hadifogoly státusát és nemzetiségét is elvesztett, elfeledett veteránról tulajdonképpen a véletlennek köszönhetően derült ki, hogy magyar, ekkor hozták haza, 2000 augusztusában. A televízió is közvetítette, amint a beszűkült, megtört, kommunikációra is alig képes idős emberből a budai Vár látványa csalta ki az első érdemi reakciót, egy magyarnak ható felkiáltást. Később százharminchét országban tudósítottak az „utolsó hadifogolyról”.

A nagyvilág legújabb csodálkozását a témában a rendszerváltozás után majdnem három évtizeddel forgatott első magyar film, az Örök tél vívhatja ki. Én a mű és az Emmy-díjra jelölt főszereplő, Gera Marina láttán, gombóccal a torkomban pedig azon tűnődtem: hogyan, miért lehetett és kellett mindezzel eddig várni?

Egyáltalán, miért és mennyit várunk még arra, hogy megmutassuk: kik voltunk, kik vagyunk?