Büszkeség tölt el mindig, amikor csak Kassán járok. Még most is van valami mélyen és háboríthatatlanul polgári ebben a városban. Maga a városiasság mint civilizációs lehetőség sugárzik az óváros falaiból, közismert műemlékeiből, nemesi palotáiból, katonai építményeiből és hosszú átjáróházaiból. Minden alkalommal, amikor végigmegyek a Fő utcán, azzal a büszkeséggel járok-kelek, hogy itt született nagyanyám és nagyapám, anyám itt töltötte gyermekkora nyarait nagyszülei Hernád-parti kertes házában, és dédnagyanyámmal reggelente titokban osontak a Szent Erzsébet-székesegyházba rövid imára, hogy az „illetékeseknek” ne szúrjon szemet.
Tehát félig-meddig kassai lennék magam is. Körülbelül annyira – meglehet, kicsit jobban –, mint azok, akik ma életvitelszerűen Kassán élnek, pontosabban Košicén, naponta végigsétálnak a Fő utcán, pontosabban a Hlavnán, esténként betérnek egyik-másik remek főtéri sörözőbe, amelynek falait a régi, a múlt századfordulós, a már nem német, hanem öntudatosan magyar Kassa épületei díszítik. Hétvégenként meg sietve hazatérnek a környékbeli falvakba: szülőföldjükre, ahonnan egykor betelepítették őket. De azért használják a város történelmét, büszkék rá ők is, ajándéktárgyakra és kocsmafalakra festik azt a Kassát, amely ma már inkább csak kulissza és dekoráció számukra, és amelyhez valójában semmi közük sincs. Pusztán annyi, hogy a birtokuk.
Civilizációs örömömet nemrégiben váratlan csapás érte, amikor a Fő utcán betértem egy trafikba. Már kintről megpillantottam a magyar nyelvű régi lexikonok tornyát a napilapok mellett, s amikor beljebb léptem, a dohányáru alatt magyar klasszikus kiadványok maroknyi, ám annál értékesebb gyűjteményét fedeztem fel. Vallási és erkölcstani irodalom a XIX. századból, magyarított Shakespeare, valamint egy remek irredenta szöveggyűjtemény, az Örök Magyarország – Ezer év szenvedése és dicsősége a magyar költészetben, amely „Szent István évében”, azaz 1938-ban, a Felvidék visszatértekor jelent meg Budapesten, és a grafitceruzás beírás szerint bizonyos Rosenberg Klára nevű leányzó tulajdona volt. Ő pedig ajándékba kapta, amint a következő oldalra nyomtatott formaszöveg tanúskodott erről: „Ezt a könyvet szeretettel küldi karácsony ünnepére a felszabadult felvidéki magyar testvéreknek” […] Sós Pál, állt a név kézírással.