Máris a szabadrablásról szól az egész

Karácsony, illetve a vörösbe borult kerületek új polgármestereinek legelső intézkedése a pénzcsapok megnyitása, saját fizetésük drasztikus megemelése és az önkormányzati cégek totális elfoglalása volt.

Fotó: MTI/Mónus Márton

Veszteségeket, de nem vereséget szenvedtünk az önkormányzati választáson.

Először is, két olyan esemény idéződhet fel bennünk a közelmúltból, amitől déjá vu élményünk van. Az egyik a Horn-kormány 1994-es hatalomátvétele, amikor a kampány eredményeképpen nem sokat számított az emberi minőség, a személyes tulajdonságok, ahogy keserűen mondtuk, Caligula lovát is beszavazták volna a hatalomba az elkeseredett protestszavazók. Azt gondoltuk, hogy az önkormányzati választásoknál az alkalmasság, a hozzáértés hagyományosan mindig fontosabb a parlamenti választásokhoz viszonyítva, mint a pártpreferencia, a politikai hovatartozás. Ebben kellett most csalódnunk, Budapest főpolgármester-váltásának kapcsán legalábbis mindenesetre.

A másik ilyen a Fidesz 2002-es kudarca, amikor a sikeres kampányzáró nagygyűlés, lelkes viktorozás után elbizakodtunk és orcára hullottunk. Amit a miniszterelnök úr frappánsan így summázott: „Sokan voltunk, de nem voltunk elegen.” Most legalábbis néhány fontos helyen valóban nem. Ezek a helyek előre rögzítve voltak az ellenzéki stratégiában mint kívánatos hídfőállások. Ahová aztán minden pénzügyi és egyéb erőforrást odakoncentráltak (a választók félrevezetését, az erre alkalmas „civil szervezeteket” is beleértve). Mintha a lenini bolsevik forradalom jelszava éledt volna újra: „A döntő pontokon, döntő időben, döntő túlerővel.”

Egy kampányban az győz, aki jobban mozgósít. A Fidesz is jól mozgósított, hiszen számos esetben növelni tudta szavazói számát a májusi uniós parlamenti választásokhoz képest. Az ellenzék azonban még ügyesebben csinálta. Az eszközökről ne beszéljünk, végül is törvénytelenség nem történt; vagy legalábbis (egyelőre) nem bizonyítható. Ron Werber különben is megmondta annak idején, hogy itt nem osztanak fair play díjat, és úgy látszik, ez még ma is érvényes. A negatív kampányra is. A saját táboromban lelepleződött botrányköveket elhallgatom, a másik táboréit fölnagyítom, fölhabosítom úgy, hogy a kettős mérce ne legyen elég nyilvánvaló. Ez történt Győr polgármestere esetében is.

El tudták érni, hogy Budaörsön vagy a főváros XI. kerületében, pláne a Kispesten kipattant ordas nagy disznóságok ne hassanak úgy a választókra, mint Borkai emberi gyarlósága, amely, mint ez körvonalazódni látszik, kísértetiesen emlékeztet Heinz-Christian Strache tőrbe csalására és az Osztrák Szabadságpárt kormányra kerülési esélyeinek megtorpedózására. Az elemzők közül leginkább G. Fodor Gáborral értek egyet, szerinte be tudták ezzel kapcsolni, meg tudták szólítani azt a réteget, amely nem sokat törődik ugyan a politikával, de a politikusokról (főleg a hatalomban levőkről) általában rossz véleménye van. A győri lemondás és az időközi választás kiírása azonban hosszú távon kamatozni fog!

Minél többet vesztünk most, annál többet nyerhetünk 2022-ben. És ennek van alapja. Főleg, ha (újabb déjá vu élmény!) a teljesíthetetlen Karácsony Gergely-i ígéretekre gondolunk. Amelyek ugyancsak jellemzőek voltak mind a Horn-kormányra, mind a 2002-ben kormányra kerülőkre. A keserű csalódás és a várható átszavazás a mostani kormányzópártokra kódolva van. Az üres demagógiára, a zöldügyi blablára, a klímahisztériára rá is lehet fázni. De főleg arra, hogy Karácsony, illetve a vörösbe borult kerületek újsütetű polgármestereinek legelső intézkedése a pénzcsapok megnyitása, saját fizetésük drasztikus megemelése és az önkormányzati cégek totális elfoglalása volt. Vagyis máris a szabadrablásról szól az egész. Ezt az országos közvélemény előbb-utóbb nagyon is érzékelni fogja.