Veszteségeket, de nem vereséget szenvedtünk az önkormányzati választáson.
Először is, két olyan esemény idéződhet fel bennünk a közelmúltból, amitől déjá vu élményünk van. Az egyik a Horn-kormány 1994-es hatalomátvétele, amikor a kampány eredményeképpen nem sokat számított az emberi minőség, a személyes tulajdonságok, ahogy keserűen mondtuk, Caligula lovát is beszavazták volna a hatalomba az elkeseredett protestszavazók. Azt gondoltuk, hogy az önkormányzati választásoknál az alkalmasság, a hozzáértés hagyományosan mindig fontosabb a parlamenti választásokhoz viszonyítva, mint a pártpreferencia, a politikai hovatartozás. Ebben kellett most csalódnunk, Budapest főpolgármester-váltásának kapcsán legalábbis mindenesetre.
A másik ilyen a Fidesz 2002-es kudarca, amikor a sikeres kampányzáró nagygyűlés, lelkes viktorozás után elbizakodtunk és orcára hullottunk. Amit a miniszterelnök úr frappánsan így summázott: „Sokan voltunk, de nem voltunk elegen.” Most legalábbis néhány fontos helyen valóban nem. Ezek a helyek előre rögzítve voltak az ellenzéki stratégiában mint kívánatos hídfőállások. Ahová aztán minden pénzügyi és egyéb erőforrást odakoncentráltak (a választók félrevezetését, az erre alkalmas „civil szervezeteket” is beleértve). Mintha a lenini bolsevik forradalom jelszava éledt volna újra: „A döntő pontokon, döntő időben, döntő túlerővel.”
Egy kampányban az győz, aki jobban mozgósít. A Fidesz is jól mozgósított, hiszen számos esetben növelni tudta szavazói számát a májusi uniós parlamenti választásokhoz képest. Az ellenzék azonban még ügyesebben csinálta. Az eszközökről ne beszéljünk, végül is törvénytelenség nem történt; vagy legalábbis (egyelőre) nem bizonyítható. Ron Werber különben is megmondta annak idején, hogy itt nem osztanak fair play díjat, és úgy látszik, ez még ma is érvényes. A negatív kampányra is. A saját táboromban lelepleződött botrányköveket elhallgatom, a másik táboréit fölnagyítom, fölhabosítom úgy, hogy a kettős mérce ne legyen elég nyilvánvaló. Ez történt Győr polgármestere esetében is.
