Nem térkép

Európa csendes, újra csendes, és bár a vélt bizonyosságot felváltotta valamiféle szorongató bizonytalanság, azért ez is valami. A csendességben jobban megy az ismerkedés, mint a lövészárkokban.

A berlini fal eladó darabjai. A korlátok lebomlásával a lélektani gátak is leomlottak Fotó: Fabrizio Bensch Forrás: Reuters

„Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Így végzed hát te is, / – súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.” Te magasságos ég, micsoda sorok! Úgy magukban is. És aztán így is lett. A félig szítt cigi után, a csók íze helyett. Felfoghatatlan még mindig, holott már régen történelem.

Hetvenöt éve, 1944. november 9-én ölték meg Radnóti Miklóst. Harmincöt éves volt. Nevelőanyját és féltestvérét is abban az évben gyilkolták meg. Őket nem Abdán. Őket Auschwitzban. Ezeket tudjuk. Azt nem tudjuk, hogy az a magyar, aki később agyonlőtte, mit csinált például 1939-ben, miközben a költő éppen átírt régi magyar nyelvről modern magyar nyelvre egy katolikus imakönyvet. Vagy 1940-ben, amikor a munkaszolgálatos Radnóti javában bontotta a román erődítésrendszer drótsövényeit a hozzá tartozó vasoszlopokkal együtt. Ismeretlen honfitárs, ismeretlen tettes. További sorsa is ismeretlen.

A tömegsírból exhumált 12. számú holttestet ismerni véljük. Ruházat: hosszú, steppelt, szürke kabát, kötött nadrág, turistabakancs. Külvizsgálat: a holttest derékban kettévált, igen kevés, szappanná vált lágyrész, nyitott test­űrökkel. Tarkópikkely bal oldalán belövés, fejtetőnél kilövés. Hajzat világosbarna, felső fogsorban elöl hiányos fogazat, alul 1-1 sárga korona. Vélemény: tarkón, fejtető irányú koponyalövés, rögtöni halállal. Jegyzet: a ruházatából előkerült iratköteg huszonöt tételből áll. A papírlapokon az írás elmosódott, szétázott, nehezen olvasható. A dokumentumok szélén egységesen vörös vérfolt.

A tisztiorvos megjegyzése: a kihantolás során a 12. holttest nadrágja hátsó zsebében találtam egy talajvízzel és az oszlásban lévő holttest nedveivel átázott és földdel szennyezett jegyzetfüzetet. Ezt napon megszárítottuk és a talajtól óvatosan megtisztítottuk: ez a jegyzőkönyv Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra… Íme hát, meglelte hazáját. Valamint költőnk és kora (legyen egy kis József Attila is akkor már e helyt, ha már Radnóti annyit gondozta verseit), amelyben az ember úgy elaljasult, hogy önként és kéjjel ölt. Tegyük hozzá: csak úgy, mint azelőtt és ezután.

Néhány évvel később Európa, egy ország, egy város szívé­ben húztak fel egy falat. A falat. Ha valaki megkísérelt átjutni rajta, azt gondolkodás nélkül lelőtték. A műtárgyat évtizedekkel később, harminc évvel ezelőtt, 1989. november 9-én bontották le. Már ez is történelem. Különleges egy építmény volt, annyi szent.

És sok más falhoz hasonlóan pont az eredeti szándékaikkal ellentétes és ellenkező hatást értek el vele az önjelölt kőművesek. A falból (legalábbis a nyugati oldalon) művészeti alkotás lett. A kihalt Potsdamer Platzon elszaporodtak a nyulak, a termékenység, az új élet totemállatai és szimbólumai. A nyugat-berliniek nem menekülni próbáltak, hanem megedződtek. Nem ölték meg őket első szándékból, így hát megerősödtek. Az izoláció depresszió helyett kreativitást szült. Rabság helyett szabadságot. A kis városállam, a csonka metropolis zarándokhellyé vált, és nem éppen a katasztrófaturisták által. Az állatkertben panda lakott, mellette mozi, benne a világ legjobb filmfesztiválja, Kennedy berlini lett, de nem csak ő, hullámokban érkeztek a művészek, hosszabb-rövidebb időre odaköltözött David Bowie, Iggy Pop, Nick Cave. Az oktatás, a képzés virágzott, a filmművészeti szak ontotta a tehetségeket.

A kelet-európai úgynevezett disszidens értelmiségiek – vállalva az újabb szegregációt, a befalazást – inkább oda mentek, mint mondjuk Münchenbe. Inspiráció, feeling, ezek lettek a kulcsszavak. Berlin felett megjelentek az angyalok. Az emberek megálltak a falnál, fegyverek szegeződtek rájuk és csókolóztak. Radnóti elmaradt csókja csak úgy csattant a graffitiken. Aztán némiképp váratlanul eltűntek a nyulak, és kinőttek a földből a modern építészet csodái. A Checkpoint Charlie-ból szelfipont lett. A túloldaliak közül sokan csalódtak, mert ahogy az már lenni szokott, új falak épültek, a lelkekben, ember és ember között, ország és ország között, Kelet és Nyugat, Észak és Dél között egyaránt. Nem kellett hozzá tégla, csupán társadalmi, gazdasági és múltbéli különbségek. A túláradó érzelmeket felváltotta a jéghideg ráció, kiütköztek és megütköztek a kulturális és mentális különbségek.

Viszont Európa csendes, újra csendes, és bár a vélt bizonyosságot felváltotta valamiféle szorongató bizonytalanság, azért ez is valami. A csendességben jobban megy az ismerkedés, mint a lövészárkokban, a szögesdrótok és a hozzájuk tartozó vasoszlopok között.