Paks II vitán felül áll

Ha majd megvalósul a fúziósenergia-termelés, akkor lemondhatunk az elmúlt hetven évben megszokott és igen széleskörűen alkalmazott fissziós technikáról. De addig Paks II-re szükség van.

Látványos tervek és nagy lehetőségek: olcsó energia és gazdasági lendület Fotó: MVM Paks II Zrt.

Érdeklődéssel s örömömre egyetértéssel olvastam Katie Tubb cikkét a Magyar Nemzet 2019. október 30-i számában Az atomenergia a tiszta energiaforrás címmel. Úgy vélem azonban, hogy a cikk elsősorban a hazai olvasóknak, illetve a magyar ellenzéki pártok (Momentum, LMP, DK) a nukleáris energetikát ellenző képviselői okulására is némi kiegészítést igényel.

Az első, amit szerintem célszerű hangsúlyozni, hogy ha a nukleáris technikáról beszélünk, akkor nem csupán ennek energetikai vonzatait (az elektromos energia termelését) kell említenünk, hanem rengeteg más lehetőséget is, olyanokat, mint például a radioizotópos orvosi diagnosztika, a növény- és állatélettani vizsgálatok radionuklidokkal, a sugárterápiás kezelések, az ipari mérés- és szabályozástechnika, az ionizáló sugárzás alkalmazása élelmiszer-tartósításra, amelyeket a gyakorlati életben már széles körben alkalmaznak.

A második kiegészítés az, hogy annak ellenére, hogy néhány országban (Ukrajnában, Németországban) az utóbbi években több atomerőművet bezártak – aztán persze megtapasztalták a helyettesítésre kiszemelt szél- és naperőművek időjárásfüggését, megbízhatatlan teljesítményleadását –, a világon üzemelő energetikai célú, azaz komoly teljesítményt leadó reaktorblokkok száma nem mutat csökkenő tendenciát, és várhatóan hamarosan meghaladja az ötszázat. S éppen ez nyújt majd lehetőséget bolygónk egyre növekvő számú s egyre magasabb energiaigényű lakosságának arra, hogy lehetővé váljon az üvegházhatású gázok (főleg a fosszilis erőművekből származó szén-dioxid) kibocsátásának mérséklése és természetesen az energiaellátáshoz való hozzáférés bővülése.

Lényegesnek érzem azt is, hogy bár határozottan örülök a hazai napelemparkok bővülésének (a legutóbbi a környei volt), s ezek jelenlegi teljesítménye regionális szinten jelentős lehet, de országosan nagyságrendekkel elmarad a paksi atomerőmű négy blokkja (az egyenként 500 megawattnyi teljesítmény) által szolgáltatott energiától. Azonkívül, hogy az atomerőmű évi 365 napon keresztül, naponta 24 órán át képes működni, elektromos energiát szolgáltatni, az ökológiai lábnyoma is jóval kisebb, mint egy szél- vagy naperőmű esetében számítható érték.

Ezt a tényt Katie Tubb cikke ugyan említi, de az e-faktorról, ami a környezeti terhelésre vonatkozik az adott technológia (itt a napelemgyártás) során keletkező melléktermékek, a környezetet károsító anyagok elhelyezése, illetve ártalmatlanítása során, nem esik szó. Pedig ez sem környezetvédelmi, sem gazdasági szempontból nem elhanyagolható tényező, hiszen a napelem-előállítás során igen magas az e-faktor értéke.

A cikk szerzője három balesetről ír – sajnos a nukleáris technika történetében ennél jóval több volt, s nem csupán a volt Szovjetunióban, az Egyesült Államokban és Japánban –, kiemelve az 1986-ban bekövetkezett csernobili katasztrófát. Bár a csernobili atomerőmű IV-es blokkjában bekövetkezett baleset minősítésével („a baleset egy hallatlan, példátlan és etikátlan szovjet katonai kísérlet eredménye”) nem értek egyet, az sajnos tény, hogy a szabályozórendszerek tökéletlensége, de főleg az emberi felelőtlenség és a szakmai felkészületlenség okozta a hibát és a rendkívül súlyos következményeket. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) az atomerőművekben bekövetkezett üzemzavarokat és baleseteket egy hétfokozatú skálán értelmezi, a csernobili pedig a legmagasabb fokozatú volt.

Ugyanakkor kisebb rendellenességek, működési zavarok minden erőműben (nem csupán atomerőműben) előfordulnak időnként, de Paks működése nagyon biztonságos, az IAEA skáláján csupán az 1-és és a 2-es fokozatú kisebb üzemzavarnak megfelelő helyzet alakult ki néhányszor a több mint harmincéves működés során. A csernobili baleset óriási, pozitív hatással volt az atomerőművek biztonságának fokozását célzó rendszerek kiépítésére, a lehető legbiztonságosabb technikai feltételek megteremtésére. Egyértelműen ez jellemzi majd a magyarországi lakosság későbbi energiaellátásában várhatóan oroszlánszerepet betöltő létesítményt Paks II-t is.

Még két kiegészítés. Az egyik, hogy a szerző helyesen írja, hogy a sugárzás a mindennapi életünk része. Igen, s persze nem csupán banánból vagy sárgarépából, hanem minden káliumtartalmú élelmiszerből is jut a szervezetünkbe K–40 izotóp, amely béta- és gamma-sugárzó. De ezzel és a kozmikus sugárzással, az épületek falaiból is kiáramló radonsugárzással évmilliók óta együtt élünk. Ezek ionizáló sugárzások, de igen sok nem kellően ismert biológiai hatású, nem ionizáló sugárzás is éri a szervezetünket. Minden elektromos berendezés – villanyborotva, mobiltelefon – létrehoz elektromágneses teret, s ennek terhelő hatása is érvényesülhet.

S nem csupán az atomtechnikai létesítmények esetleges szennyezést okozó hatása. Nagyon furcsán hangzik, de tény, hogy azonos teljesítmény esetében egy szénalapú hőerőmű radioaktív szennyezése nagyobb, mint az atomerőmű normális működése során a környezetbe kijutó radioaktivitás! Az ok a pernye, a szálló hamu, amely természetes eredetű radioaktív izotópokat is tartalmaz.

Az utolsó kiegészítés a nukleáris hulladékok elhelyezésének problémájával kapcsolatos. Ezt – a szerző nem említi – annak függvényé­ben kell megoldani, hogy kis, közepes, vagy nagy aktivitású anyagokról van-e szó, mekkora a mennyiség és milyen hosszú a felezési idő. Az atomerőművekben keletkező hulladékok nagy aktivitásúak, hosszú felezési idejű izotópokat tartalmaznak, elhelyezésük különleges feltételeket, illetve technológiát igényel. Van persze megfelelő műszaki megoldás, csak alkalmazni kell. Ha azonban a fissziós nukleáris erőműveket remélhetőleg a közeljövőben fel fogják váltani a fúziós erőművek, akkor ez a gond is megoldódik, hiszen a fúziós erőművek nem termelnek radioaktív hasadási termékeket.

De addig, amíg ez bekövetkezik, elengedhetetlen a jelenlegi fissziós atomerőművek használata. Nincs jobb! Tiszták, viszonylag olcsók, megbízhatóak, biztonságosak. (Tökéletes biztonság persze nincs, de atomerőművet nem engednek földrengésnek nagy valószínűséggel kitett területen építeni.) S ha majd megvalósul a fúziósenergia-termelés, akkor lemondhatunk az elmúlt hetven évben megszokott és igen széleskörűen alkalmazott fissziós technikáról. De addig Paks II-re szükség van. Vitán felül! Ez ugyanis nem politikai, hanem gazdasági, energetikai és környezetvédelmi kérdés. Józan szakértő erre csak azt válaszolhatja, hogy igen, szükség van rá. Sapienti sat.

A szerző egyetemi tanár, környezetvédelmi szakmérnök, sugárzástechnikai szakértő