Boris Johnson a brit választások során elsöprő győzelmet aratott. A Margaret Thatcher kormányzása óta nem látott arányú konzervatív győzelmet a kormányfő egyrészt az Európai Unióból való kilépés ígéretének, másrészt politikai ellenfelei demokráciaellenes szervezkedésének köszönheti.
Az eredmény kétségkívül elkeserítő a Soros György hálózata által is szponzorált People’s Vote aktivistáinak, akik bírósági perek sorozatával, tüntetésekkel és parlamenti lobbizással szálltak szembe a brexitre szavazó többség referendumban kifejezett akaratával. Ha minden igaz, az Egyesült Királyság január 31-én kilép az EU-ból, és ugyan a szavazás által megszólaltatott demokratikus hangot semmibe vevők totális vereséget szenvedtek, azért a brit választók a parlamentáris rendszerben megrendült hitének helyrehozása hosszú évekbe telhet. A londoni erényfitogtató buborékban élő véleményelitet úgyszintén sokkhatásként érte a választások eredménye, de ilyen arányú győzelem esetén talán ők sem hangoztathatják azt újra, hogy itt valami félreértésről van szó, mint azt a brexitreferendum után olyan gyakran megtették.
A Liberális Demokratáknak a választás óriási csalódást okozott. A fiatal, tapasztalatlan és sokak szerint tudatlan Jo Swinson által vezetett párt elbúcsúzhat parlamenti képviselőinek közel felétől, maga a pártelnök is elveszítette mandátumát saját választókerületében. A libdemek, ahogy a britek emlegetik őket, egyetlen megfogható céllal léptek az idei választások színterére, ez pedig a brexit megakadályozása, más szóval 17,4 millió szavazói akarat megtiprásának ígérete volt. A „szavazz ránk, és mi garantáljuk, hogy az akaratod nem érvényesül” politikája látványosan megbukott.
A választások legnagyobb vesztese a brit Munkáspárt; a Jeremy Corbyn által képviselt szélsőbaloldali irányvonal hatalmas robajjal futott zátonyra. A mérsékelt szocialista képviselők által elhagyott párt csak a londoni szavazók többségét tudta meggyőzni, míg regionálisan több mint tíz százalékkal maradtak el a konzervatívoktól. A corbynista munkáspártiak mögött álló két fő mozgatócsoport rivalizálása tartalmilag kimerítette és kompromittálta pártjukat: egyrészt a párt tradicionális tartópillére, a radikális szakszervezetek próbálták a maguk malmára hajtani a megosztott szocialistákat, másrészt a Momentum nevű radikális baloldali ifjúsági mozgalom fészkelődött be a párt ideológiai struktúráiba. (Ők az eredeti Momentum mozgalom, a magyar verzió ennek a klónja.)