A Wichmann

Wichmann Tamást megtalálták a filmesek is. Nem csoda, hiszen arc, figura, karakter, jelenség. A Werckmeister harmóniákban ő a Férfi tengerészsapkában.

Budapest, 1978. július 27. A kajak egyesben induló Wichmann Tamás a XIV. belgrádi kajak-kenu világbajnokságra utazó magyar válogatott tagja. MTI Fotó: Danis Barna Fotó: Danis Barna

Valamikor réges-régen, azokban az időkben, amelyek már jó ideje nyomtalanul eltűntek a ködben és a szmogban, a fővárosban járva előfordult, hogy az ember beleveszett a bulinegyedbe. Néha már-már reménytelenül. A hőskorban történt, pont akkor, amikor még jó barátnak tűnt az idő, és a környéken még élni is lehetett. És a kilépő helye is egyértelműnek látszott.

A Wichmann. Egy rántott húsos (bécsis) kenyér a végére és sziasztok. A Wichmann az utolsó tisztességes kocsmák egyike volt, már „életében” legendás, ikonikus meg minden. Vágni lehetett a füstöt, nem szólt semmiféle kereskedelmi rádió, nem szálltak el az árak, viszont eltűntek a szociális és társadalmi különbségek, bizonyos szempontból olyan volt, mint egy rendes prágai csehó, mondjuk az Ökör, ami csodával határos módon megmaradt a turistainvázió közepette is.

A Wichmann is sokáig kitartott, nemrég dobta be a törülközőt a tulaj, aki maga is már életében legenda és ikon. Eleinte Szent Jupátnak hívták a különféle hajósok védőszentje után, aztán már csupán Wichmann-nak, mármint a kocsmás közbeszéd, mert cégér az sosem volt, mert nem kellett neki. Fontos még, hogy nem a tulajdonos nevezte el saját magáról a helyet, mert nem bírt a rettenetes egójával, hanem az istenadta nép, és ez pedig a tisztelet jele.

És ha már, akkor legutóbbi és ezek szerint legutolsó ottjártamkor apám jutott eszembe, akivel vajmi kevés időt volt szerencsém együtt tölteni ezen a földön. Apám szenvedélyesen szerette az irodalmat és a sportot, valamint a régi vágású kocsmákat, különös tekintettel a kerthelyiségekre, bár az igazsághoz tartozik, hogy apám idejében csak régi vágású kocsmák voltak, úgy meg könnyű.

A sportolók közül pedig azokat bírta leginkább, akikben a teljesítmény mellett volt még valami különös csibészség, vagányság, valami plusz. A focisták közül például Czibort, Varga Zolit, George Bestet, a bokszolók közül Muhammad Alit, az öttusázók közül Balczót, a vizesek közül meg „a Wichmannt”. Ez valahogy megragadt bennem, mint ahogy az is, hogy mesék helyett esténként Rejtőt és Hašekot olvasott fel, így aztán a Grimm tesók és Andersen sokáig kimaradtak az életemből, de legalább vidám gyerekkorom volt, így aztán nem kell pszichiáterhez rohangálnom azért, hogy valaki bemószerolja nálam a fatert mindazért, amit később én szúrtam el.

Arra is emlékszem, egyszerre élénken, foltokban és fekete-fehérben, hogy az első televíziós sportélményem a mexikói olimpiához kapcsolódik. Ott a Wichmann egy ezüstöt nyert, kenu kettesben, ezer méteren.

Egyébként meg kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok, harminchétszeres magyar bajnok. Bajnok, bajnok, bajnok. És becsúszott még egy olimpiai ezüst. Nehezen kezdődött. Egy gyermekkori súlyos baleset után kezdett el sportolni, a boksz után jött a kenu. És az akarat diadala, mondhatnánk. Állandóan rendetlenkedő csípővel.

Ízületi gyulladásokkal. Mindannyiszor elment a falig. Közben tubán és gitáron játszik, szakácsnak tanul. Így vagy úgy, mindegyiknek hasznát veszi később. A rántott hús csak látszólag egyszerű, már a panírnál eldőlhetnek a dolgok, és utána is akad még néhány buktató. A moszkvai olimpia nem jön össze, de előtte egy nemzetközi fair play díj igen, mert a belgrádi világbajnokságot az a jugoszláv sportoló nyeri előtte, akit ő készített fel. Akinek aztán a nyolcvanas évek elején is segít, cserébe jól lehazaárulózzák emiatt, merthogy a magyarok ellen tuningolja a barátját. Még szerencse, hogy a láncos kutyázás akkorra már kiment a divatból. Viszont a magyarok a jugókkal ellentétben nem mentek ki Los Angelesbe.

Wichmann Tamást megtalálták a filmesek is. Nem csoda, hiszen arc, figura, karakter, jelenség. A Werckmeister harmóniákban ő a Férfi tengerészsapkában. Róla is szól egy film, a címe Magyar lapát, nemrég mutatták be az Uránia Nemzeti Filmszínházban. A vetítés végén percekig tartó dörgő vastaps a főszereplőnek. Utána Wichmann nyilatkozik a Blikknek, két és fél éve tartó súlyos betegségéről is beszél. Rák.

Harmincnyolc kemoterápiás kezelést kapott. Ezt mondja többek között: csodák léteznek, de nem az én esetemben, a gyógyulásom esélye nulla. Bármennyire is szeretném, nem tudnak meggyógyítani, csupán az életminőségemen lehet javítani. Lelkileg és fizikailag is nagyon megvisel a betegségem, de igyekszem erős maradni. Most már csak azt szeretném, minél szebb legyen a hátralévő időm.

Itt elakadok. Marad a csodálat.