Valamikor réges-régen, azokban az időkben, amelyek már jó ideje nyomtalanul eltűntek a ködben és a szmogban, a fővárosban járva előfordult, hogy az ember beleveszett a bulinegyedbe. Néha már-már reménytelenül. A hőskorban történt, pont akkor, amikor még jó barátnak tűnt az idő, és a környéken még élni is lehetett. És a kilépő helye is egyértelműnek látszott.
A Wichmann. Egy rántott húsos (bécsis) kenyér a végére és sziasztok. A Wichmann az utolsó tisztességes kocsmák egyike volt, már „életében” legendás, ikonikus meg minden. Vágni lehetett a füstöt, nem szólt semmiféle kereskedelmi rádió, nem szálltak el az árak, viszont eltűntek a szociális és társadalmi különbségek, bizonyos szempontból olyan volt, mint egy rendes prágai csehó, mondjuk az Ökör, ami csodával határos módon megmaradt a turistainvázió közepette is.
A Wichmann is sokáig kitartott, nemrég dobta be a törülközőt a tulaj, aki maga is már életében legenda és ikon. Eleinte Szent Jupátnak hívták a különféle hajósok védőszentje után, aztán már csupán Wichmann-nak, mármint a kocsmás közbeszéd, mert cégér az sosem volt, mert nem kellett neki. Fontos még, hogy nem a tulajdonos nevezte el saját magáról a helyet, mert nem bírt a rettenetes egójával, hanem az istenadta nép, és ez pedig a tisztelet jele.
És ha már, akkor legutóbbi és ezek szerint legutolsó ottjártamkor apám jutott eszembe, akivel vajmi kevés időt volt szerencsém együtt tölteni ezen a földön. Apám szenvedélyesen szerette az irodalmat és a sportot, valamint a régi vágású kocsmákat, különös tekintettel a kerthelyiségekre, bár az igazsághoz tartozik, hogy apám idejében csak régi vágású kocsmák voltak, úgy meg könnyű.
A sportolók közül pedig azokat bírta leginkább, akikben a teljesítmény mellett volt még valami különös csibészség, vagányság, valami plusz. A focisták közül például Czibort, Varga Zolit, George Bestet, a bokszolók közül Muhammad Alit, az öttusázók közül Balczót, a vizesek közül meg „a Wichmannt”. Ez valahogy megragadt bennem, mint ahogy az is, hogy mesék helyett esténként Rejtőt és Hašekot olvasott fel, így aztán a Grimm tesók és Andersen sokáig kimaradtak az életemből, de legalább vidám gyerekkorom volt, így aztán nem kell pszichiáterhez rohangálnom azért, hogy valaki bemószerolja nálam a fatert mindazért, amit később én szúrtam el.
