Hogyan tilos hazát veszíteni

A mostani az első kerek évforduló, amikor nem napi érdek vagy érdektelenség diktálja a teendőket, elmulasztandókat. Történelmi távlatból emlékezhetünk és jelölhetjük ki mozgásterünket.

Hatvan, Trianon-emlékmű Fotó: Szőnyi István

Mindez már a lezárt múlt.

Trianon centenáriumán, az emlékév kezdetén hasznosabb és üdvösebb a jelennel és a jövővel foglalkoznunk. Annál is inkább, mert a mostani az első kerek évforduló, amikor nem napi érdek vagy érdektelenség diktálja a teendőket, elmulasztandókat.

Történelmi távlatból emlékezhetünk és jelölhetjük ki mozgásterünket. A két világháború között nyilvánvaló, össznemzeti cél volt a revízió, az azt követő bő negyven esztendőben, a „múltat végképp eltörölni” jegyében még az idegenbe szakadt honfitársakról sem illett szót ejteni. A tankönyvekből és a közbeszédből azért könnyebben eltűntek, mint kollektív tudatunkból.

A szocialista tömb felbomlása, a közép- és a kelet-európai határok átrajzolása, a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése kínálta az utolsó történelmi esélyt arra, hogy az ukránok, a szlovákok, a horvátok és a szlovének mellett a magyar kisebbségek is élhessenek önrendelkezési jogaikkal, ám az anyaország első szabad kormánya részéről semmiféle szándék vagy kísérlet nem mutatkozott e lehetőség kihasználására.

Így érkeztünk el 2020-hoz. Négy, öt emberöltő elteltével persze akadnak olyanok, akiknek Trianon már semmit nem jelent, és ezt el kell fogadnunk. Csakúgy, mint nekik azt, hogy mások egészen másképp léteznek. A minap egy társaságban azt játszottuk, hogy különféle történelmi korokból soroltunk személyiségeket, akiknek szívesen a bőrébe bújnánk. A XX. századból a papírformának megfelelően Pablo Picasso, Winston Churchill, Pelé neve is felbukkant, egyik társunk pedig kijelentette, ő a második bécsi döntést követően Észak-Erdélybe bevonuló magyar baka lenne.

Aki nem járja az elcsatolt területek még magyarlakta vidékeit, nem is sejtheti, micsoda tapasztalások és érzelmek rejtőznek e választás mögött. Mint ahogyan azt sem, mit gerjeszt odaát egy-egy budapesti mondat, üzenet, gesztus.

Példaként csak annyit, a ­2000-es évek elején a hagyományos Csíkszereda–Steaua Bukarest román jégkorongbajnoki döntőn a székely szurkolótábort elborították a piros, fehér, zöld lobogók, a hokisokat pedig a „Ti húszan egy nemzetért” szektornyi transzparens küldte harcba; a 2004. decemberi, a magyar állampolgárságról szóló népszavazást követő fináléra ellenben egészen eltűntek a magyar zászlók a szeredai lelátóról.

Mára, másfél évtized múltán jórészt ez a seb is behegedt. A centenáriumi év ráadásul különleges alkalom az összetartozás kölcsönös érzésének megerősítésére. A lelki közösség mellett a kulturális és a gazdasági kapocs is kiemelten fontos, a légiesedő határok és a kommunikáció, az informatika robbanása ennek is, annak is rendkívül kedvező környezetet teremtenek.

Az előző száz évben az anyaország soha nem segíthetett annyit idegenbe szakadt honfitársain, mint most, soha nem plántálhatta beléjük így a meggyőződést, hogy érdemes a szülőföldön magyarnak maradni. Másrészt, soha nem meríthetett ennyit e mindig is létezett, ám „kismagyar” világunkban sokáig betemetésre ítélt forrásból.

Tudnunk kell ugyanakkor, hogy szomszédaink többségi nemzetei egészen másképp idézik fel a Párizs környéki békerendszer művét. Számosan afféle történelmi igazságszolgáltatásként – attól, hogy ez nekünk torz kép, másutt, az ottani oktatás és közvélekedés eredményeképpen még tűnhet valósnak –, mások annak görcsével és máig ható aggodalmával, hogy igenis „túlnyerték” magukat, és ebbe a vesztesek nem törődnek bele. Napjaink magyarságának, határon innen és túl, mindezzel együtt kell élnie. Különösen most, hogy a nyugat önsorsrontásának kontrasztjaként régiónk egymásra utaltsága egyre nő.

Ez utóbbi további, egészen új utat nyit Tria­non újragondolásának. Talán a legidőszerűbbet. Országvesztésünk fő okai között ugyanis az is ott van, hogy mi, magyarok nem tudtuk benépesíteni a rendelkezésünkre álló területet, és nem fogtuk fel a ránk leselkedő veszély nagyságát, természetét.

Nyirő József politikai megítélésétől függetlenül sem tartozik legkedvesebb íróim közé, de egyéb művei­től stílusában is gyökeresen eltérő, számomra korszakos alkotása, minden idők egyik legkeservesebb magyar regénye, a Néma küzdelem híven, könyörtelenül ábrázolja, kik és miként teljesítették be a végzetet. Nemcsak a magyar, hanem az európai kortárs nemzedéknek is ajánlott, tanulságos, figyelmeztető olvasmány.

Megmutatja, hogyan lehet – azaz hogyan tilos – hazát veszíteni.