Hogyan tilos hazát veszíteni

A mostani az első kerek évforduló, amikor nem napi érdek vagy érdektelenség diktálja a teendőket, elmulasztandókat. Történelmi távlatból emlékezhetünk és jelölhetjük ki mozgásterünket.

Hatvan, Trianon-emlékmű Fotó: Szőnyi István

Száz éve ilyentájt már készülődtek. 1920. január 7-én meg is érkezett Párizsba az Apponyi Albert vezette, Teleki Pált és Bethlen Istvánt, velük pedig elképesztő szellemi muníciót felvonultató magyar békedelegáció, ám hiába. Mire vetettek néhány kósza pillantást Teleki etnikai térképére, majd meghallgatták Apponyi „védőbeszédét”, az ítélet – érdemi tárgyalás nélkül – már megszületett. A magyar történelem legegyetemesebb és leghosszabb kihatású traumája koncepciós perben, tájékozatlanságban és gyűlölettől, indulatoktól fűtött elfogultságban fogant.

Muhi és a tatárjárás, Mohács és a másfél évszázados török világ, a Habsburg- és a szovjet uralom, 1848 és 1956 leverése, megtorlása, két világháború és a holokauszt elszenvedése után, személyes érintettség, elkötelezettség alapján természetesen vitatható a fenti minősítés, hiszen sokszor régiók, városok, falvak, családok pusztultak, enyésztek el nyomtalanul.

De a hatalmas orvos, az idő az ország egészét valahogyan mindig meggyógyította; Trianon csonkolása azonban örökös seb. Ennek az írásnak nem feladata és tárgya, hogy a békediktátum előzményeit, természetét és következményeit ezredszer is elemezze.

Az amerikai elnök, Woodrow Wilson agyvérzésétől és munkaképtelenné válásától ­Georges Clemenceau egyáltalán nem állítólagos, hanem nagyon is valóságos magyar menyén, Mihnai Idán és a vörös Szovjetunió köré vonandó „egészségügyi övezeten” át, az akkori politikai kultúrában még egészen szokatlan módon, folyékonyan és gátlástalanul hazudozó és ezzel céljukat érő kisantant politikusokig minden vélt és valós tényező közismert. Legfeljebb két, ritkábban említett, viszont nagyon is nyomós érvet, szempontot érdemes hangsúlyozni.

Az egyik: egy soknemzetiségű birodalom szétrobbantásakor annak központi elemét kell alapjaira szaggatni, és ez földrajzi értelemben a Magyar Királyság volt. A másik: az integer, Szent István-i Magyarország kizárólag a Monarchia keretein belül maradhatott volna fenn, egyébként előbb-utóbb visszaszorult volna etnikai határai közé, hiszen még az e tekintetben számunkra legkedvezőbb, ­1910-es népszámlálás is csupán 54 százalékos magyar többséget mutatott.

Mindez már a lezárt múlt.

Trianon centenáriumán, az emlékév kezdetén hasznosabb és üdvösebb a jelennel és a jövővel foglalkoznunk. Annál is inkább, mert a mostani az első kerek évforduló, amikor nem napi érdek vagy érdektelenség diktálja a teendőket, elmulasztandókat.

Történelmi távlatból emlékezhetünk és jelölhetjük ki mozgásterünket. A két világháború között nyilvánvaló, össznemzeti cél volt a revízió, az azt követő bő negyven esztendőben, a „múltat végképp eltörölni” jegyében még az idegenbe szakadt honfitársakról sem illett szót ejteni. A tankönyvekből és a közbeszédből azért könnyebben eltűntek, mint kollektív tudatunkból.

A szocialista tömb felbomlása, a közép- és a kelet-európai határok átrajzolása, a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia szétesése kínálta az utolsó történelmi esélyt arra, hogy az ukránok, a szlovákok, a horvátok és a szlovének mellett a magyar kisebbségek is élhessenek önrendelkezési jogaikkal, ám az anyaország első szabad kormánya részéről semmiféle szándék vagy kísérlet nem mutatkozott e lehetőség kihasználására.

Így érkeztünk el 2020-hoz. Négy, öt emberöltő elteltével persze akadnak olyanok, akiknek Trianon már semmit nem jelent, és ezt el kell fogadnunk. Csakúgy, mint nekik azt, hogy mások egészen másképp léteznek. A minap egy társaságban azt játszottuk, hogy különféle történelmi korokból soroltunk személyiségeket, akiknek szívesen a bőrébe bújnánk. A XX. századból a papírformának megfelelően Pablo Picasso, Winston Churchill, Pelé neve is felbukkant, egyik társunk pedig kijelentette, ő a második bécsi döntést követően Észak-Erdélybe bevonuló magyar baka lenne.

Aki nem járja az elcsatolt területek még magyarlakta vidékeit, nem is sejtheti, micsoda tapasztalások és érzelmek rejtőznek e választás mögött. Mint ahogyan azt sem, mit gerjeszt odaát egy-egy budapesti mondat, üzenet, gesztus.

Példaként csak annyit, a ­2000-es évek elején a hagyományos Csíkszereda–Steaua Bukarest román jégkorongbajnoki döntőn a székely szurkolótábort elborították a piros, fehér, zöld lobogók, a hokisokat pedig a „Ti húszan egy nemzetért” szektornyi transzparens küldte harcba; a 2004. decemberi, a magyar állampolgárságról szóló népszavazást követő fináléra ellenben egészen eltűntek a magyar zászlók a szeredai lelátóról.

Mára, másfél évtized múltán jórészt ez a seb is behegedt. A centenáriumi év ráadásul különleges alkalom az összetartozás kölcsönös érzésének megerősítésére. A lelki közösség mellett a kulturális és a gazdasági kapocs is kiemelten fontos, a légiesedő határok és a kommunikáció, az informatika robbanása ennek is, annak is rendkívül kedvező környezetet teremtenek.

Az előző száz évben az anyaország soha nem segíthetett annyit idegenbe szakadt honfitársain, mint most, soha nem plántálhatta beléjük így a meggyőződést, hogy érdemes a szülőföldön magyarnak maradni. Másrészt, soha nem meríthetett ennyit e mindig is létezett, ám „kismagyar” világunkban sokáig betemetésre ítélt forrásból.

Tudnunk kell ugyanakkor, hogy szomszédaink többségi nemzetei egészen másképp idézik fel a Párizs környéki békerendszer művét. Számosan afféle történelmi igazságszolgáltatásként – attól, hogy ez nekünk torz kép, másutt, az ottani oktatás és közvélekedés eredményeképpen még tűnhet valósnak –, mások annak görcsével és máig ható aggodalmával, hogy igenis „túlnyerték” magukat, és ebbe a vesztesek nem törődnek bele. Napjaink magyarságának, határon innen és túl, mindezzel együtt kell élnie. Különösen most, hogy a nyugat önsorsrontásának kontrasztjaként régiónk egymásra utaltsága egyre nő.

Ez utóbbi további, egészen új utat nyit Tria­non újragondolásának. Talán a legidőszerűbbet. Országvesztésünk fő okai között ugyanis az is ott van, hogy mi, magyarok nem tudtuk benépesíteni a rendelkezésünkre álló területet, és nem fogtuk fel a ránk leselkedő veszély nagyságát, természetét.

Nyirő József politikai megítélésétől függetlenül sem tartozik legkedvesebb íróim közé, de egyéb művei­től stílusában is gyökeresen eltérő, számomra korszakos alkotása, minden idők egyik legkeservesebb magyar regénye, a Néma küzdelem híven, könyörtelenül ábrázolja, kik és miként teljesítették be a végzetet. Nemcsak a magyar, hanem az európai kortárs nemzedéknek is ajánlott, tanulságos, figyelmeztető olvasmány.

Megmutatja, hogyan lehet – azaz hogyan tilos – hazát veszíteni.