A CDU-nak szól a türingiai lecke

Távozásának bejelentésére kényszerült Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK), a kereszténydemokrata CDU elnöke, gyakorlatilag Angela Merkel kiszemelt utódja.

Hamburg, 2018. december 7. Annegret Kramp-Karrenbauer, a német Kereszténydemokrata Unió (CDU) főtitkára, miután pártelnökké választották a pártot 18. éve vezető Angela Merkel (háttérben) utódjául a CDU tisztújító kongresszusán Hamburgban 2018. december 7-én. MTI/EPA/Clemens Bilan Fotó: MTI/EPA

Jó mélyen bemanőverezte magát a haragoszöld türingiai erdőbe a német politikai elit; egyelőre az eget sem látja Berlin felett. Az önmagában nem túl jelentős, alig kétmilliós keleti tartományban történtekre nemcsak a liberális (FDP) Thomas Kemmerich kérészéletű, háromnapos kormányfősége ment rá, de hétfőre távozásának bejelentésére kényszerült Annegret Kramp-Karrenbauer (AKK), a kereszténydemokrata CDU elnöke, gyakorlatilag Angela Merkel kiszemelt utódja, és előzőleg búcsúzott a CDU keleti tartományokért felelős államtitkára is.

Megingott továbbá Christian Lindner FDP-pártelnök, valamint Mike Mohring türingiai CDU-vezető széke is. Egyesek weimarizálódásról beszélnek annak nyomán, hogy a középpártok egyre inkább lejáratják magukat; ez azt jelenti, hogyha a belharcokban felőrlődő, széttöredező politikai elit nem vigyáz jobban a demokráciára, előretörhetnek a diktatórikus erők. A jövő heti hamburgi tartományi választások váratlan jelentőséget nyertek.

Idáig a tankönyvszöveg. Mindenesetre az elmúlt egy hét fejleményei újabb adalékkal szolgálnak a német centrumpártok egyre mélyülő válságához, amelyről két hónapja írtunk e hasábokon (Magyar Nemzet, 2019. december 11., Lassan vérzik ki Merkel koalíciója). Türingia később talán ugyanúgy a feledés homályába merül, mint ahogyan ma már a 2018. októberi hesseni tartományi választások részleteire sem nagyon emlékszünk, noha az következményeiben tartós maradt, mert Merkel pártelnöki bukásához, a kancellári és a pártelnöki poszt szétválasztásához vezetett.

Az FDP valaha a mérleg nyelve, a német politika királycsinálója volt, amely megbuktatta Helmut Schmidtet és a trónra emelte Helmut Kohlt. Hans-Dietrich Genscher és Otto Graf Lambsdorff a bonni politika nagyágyúi voltak. Lindnerről ma nem mondható el ugyanez, az FDP ingadozik, mint a középparaszt, hol átlépi az egyes parlamentekbe való bejutás küszöbét, hol nem. De a CDU ma is komoly erő, és Európa legfontosabb országának legfontosabb pártjaként a sorsának alakulása minket is érintő európai ügy, amelynek ráadásul az Európai Néppárton – az EU első számú pártcsaládján – belül is perdöntő, egyelőre a Fidesz számára is megkerülhetetlen jelentősége van.

Akármennyire meggyengült is az elmúlt években, a migrációs válság óta, és politikai végóráit éli Angela Merkel, továbbra is ő áll a nagykoalíció kormányrúdjánál. Márpedig Berlinnek alapvető befolyása van az EU költségvetési vitáinak alakulására, hogy csak egyetlen példát említsünk. Nem kevés irónia volt abban, hogy Merkel oldalán, amikor hétfőn mély sajnálkozását fejezte ki a koronahercegnő, AKK korai búcsúja miatt, éppen Orbán Viktor állt, aki nem tizennégy hónapig vezette a pártját, mint Kramp-Karrenbauer, hanem rövid megszakítással több mint negyedszázada irányítja. És nemcsak áhítozott arra, mint AKK, hogy egyszer kormányfő lesz, hanem tíz éve áll a poszton.

A CDU a Merkel-érában irányvesztett, amorf valamivé vált. „A kereszténydemokraták már nem tudják, kicsodák és mit akarnak. Ehelyett mindenütt repedések és ellentétek vannak, kelet a nyugattal, nagyváros a vidékkel szemben, liberálisok a konzervatívok ellen, nyomás itt a zöld riválisoktól, nyomás ott a kék-barnáktól” – írta tegnap a Der Spiegel. Az AfD színe a kék, a barna azokra a reminiszcenciákra való utalás, amelyeket a párt kelt, legalábbis a liberális hamburgi hírmagazin szerkesztőségében és másutt.

A központi CDU-politika olyan távolságot akar tartani a bevándorlásellenesnek, populistának, szélsőjobboldalinak egyaránt nevezett AfD-től, mintha az utóbbi koronavírusos lenne; épp ebből lett a kalamajka Türingiában. Miután Kemmerichet a tartományi szintű CDU és az AfD szavazataival választották miniszterelnökké, Merkel Afrikából üzent haza – világossá téve, ki viseli a nadrágot –, hogy a „megbocsáthatatlan fejleményt” vissza kell fordítani.

Amikor pedig Kemmerich kezet fogott Björn Höckével, az AfD országosan is szélsőségesnek tartott türingiai vezetőjével, az erről készült felvétellel a közösségi médiában azt az 1933-as fotót állították párhuzamba, amelyen Adolf Hitler már birodalmi kancellárként Paul von Hindenburg államfővel jattol.

Az utóbbi kézfogás történelmi következményei ismertek. Az előbbivel kapcsolatban elszabadultak az indulatok. Mindeközben – főleg épp a keleti országrészben – a CDU a radikális baloldali Die Linkétől akar távol maradni, annak posztkommunista múltja miatt.

Míg nyugaton a Die Linke tavaly első ízben jutott kormányra olyan tartományban – Brémában –, amely nem tartozott egykor az NDK-hoz, és szocialisztikus elképzeléseivel csak mérsékelt hullámokat kelt ott, keleten a volt kommunista diktatúrát idézi ez a párt. Türingiában nem is Bodo Ramelowval, az eddigi miniszterelnökkel volt a fő gond, hanem a pártjával; Ramelownak nincs kommunista múltja, már az 1990-es újraegyesítés után érkezett keletre, ugyanúgy, ahogyan egyébként Kemmerich is, hogy karriert építsen.

Mindezzel a CDU lehetetlen feladatra vállalkozott. Úgy akar részt venni a türingiai közélet alakításában, hogy a Die Linkével nem működik együtt, az AfD-vel pedig Berlinből még összekacsintani sem engedik. Mármost a német politikában példátlan módon az a helyzet Türingiában, hogy a Die Linke és az AfD lett a két legnagyobb párt a tavaly októberi tartományi választások után, együttesen a mandátumok több mint fele az övék az erfurti gyűlésben. A szavazóit és önazonosságát vesztett CDU úgy akarja továbbra is a kezében tudni a gyeplőt, hogy már nem képes megtartani azt. Lelkük mélyén ezt szeretnék a szociáldemokraták is, csak éppen az SPD-t Türingiában (is) rommá verték, eljelentéktelenedett, és ezzel önmaga is tisztában van.

A kis Türingiában hatszázezer ember szavazott a Die Linkére vagy az AfD-re, és az ország még tizenöt további tartományból áll. A CDU, mint Európa legfontosabb pártja csak ideig-óráig tudja Afrikából küldött kancellári üzenetekkel, berlini vagy erfurti kamarillapolitikával befolyásolni a folyamatokat.

A felmérések szerint a kereszténydemokraták a 2017-es Bundestag- és a 2019-es európai uniós választások között eltelt másfél évben 4,5 millió (!) választót veszítettek; a Zöldek javára háromszor annyit, egymilliónál is többet, mint az AfD irányában. A választókhoz kellene újra irányt találniuk, mégpedig mielőbb, egy sokkal inkább Helmut Kohlra vagy Konrad Adenauerre, semmint a mindig az eseményekkel sodródó AKK-ra emlékeztető, rátermett vezetővel az élen. A lehetséges utódok közül a konzervatív Friedrich Merz a legnépszerűbb, aki elveszítette a 2018-as pártelnökválasztást.

Azért is nagy a tét, mert Budapesten sem mindegy, ki lesz a következő német kancellár.