A meggyalázott lányok és asszonyok emléke

Tiszták voltak ők, hősök, szentek. Akik évtizedekig nem beszélhettek erről, de nem is akartak. Magukba zárva viselték keresztjüket, sokszor bizony nagyon is fájdalmas terhüket.

Forrás: Botos Katalin

Tavaly a kommunizmus áldozatainak emléknapján avattuk fel Csongrádon Magyarország eddigi egyetlen köztéri megemlékezését, egy művészeti domborművet, amely Botos József felajánlásából született, s amelyhez lánya és jómagam is hozzájárultunk. Nem tagadom, volt a kezdeményezésnek személyes indítéka is. Az erőszakot szenvedett asszonyok között családunkban is volt áldozat. Király Kelemen ferences rendfőnök csongrádi visszaemlékezései a maguk nyers valóságában hitelesen mutatták be a csongrádi asszonyok orosz katonák általi megaláztatását, szenvedéseit. Mit asszonyokét, kislányokét! Hogy lehet felindulás nélkül olvasni tizenkét-tizenhárom éves lányok meggyalázását? És azt, ahogy a férj szeme láttára követnek el erőszakot a feleségén és a lányain? Hogy lehet ezt a szenvedést relativizálni?

Pedig lehet. Az Élet és Irodalom Gerő András tollából hoz egy cikket, amelyben arról elmélkedik, hogy nem kellene nemek szerinti megkülönböztetést tenni az áldozatok emlékének felidézésekor. Nem tudok egyetérteni vele. Éppen azért, mert igen emancipált nőnek tartom magamat. A nők meggyalázása szememben a legsúlyosabb bűnök egyike. Borzalmasnak tartottam gyermekkoromtól kezdve mindazt, ami a háború alatt történt.

A szomszéd szobánkban lakott a lakásunkba befogadott zsidó család, akik túlélték ­Auschwitzot. Éjjelente sikoltozott az asszony. Édesanyám az ölébe véve nyugtatgatta. Lánya tizenhat évesen a láger bordélyában szolgált, így maradt életben. Apósom a hómezőkön fagyott meg és tűnt el. Nagybátyáim francia fogságból jöttek haza, csontsoványan. Anyám is, anyósom is öregnek maszkírozták magukat, és csak a szerencsének köszönhetően úszták meg a nemi erőszakot. Polcz Alaine könyvét olvasva, Skrabski Fruzsina filmes feldolgozását látva vagy az Aurora Borealis – Északi fény című filmet megnézve érzékletes képet kaphatunk arról, mit jelentett a háború a civileknek, s közülük elsősorban a nőknek.

Fotó: Botos Katalin

Ezért tartom méltányosnak, hogy a civil áldozatok közül kiemeljék a nők szenvedéseit. Ahogyan a Demokratában a közelmúltban megjelent cikk (amelynek a budapesti emlékműállítás volt az apropója) szépen idézte is a kezdeményezésünkre felállított csongrádi emlékmű kapcsán, hogy az emlékezésnek nem lehet célja a gyűlöletkeltés, csak a főhajtás az erőszakot elszenvedett asszonyok előtt. Azok előtt, akik ártatlanul érezték magukat beszennyezettségük miatt bűnösnek. Tiszták voltak ők, hősök, szentek. Akik évtizedekig nem beszélhettek erről, de nem is akartak. Magukba zárva viselték keresztjüket, sokszor bizony nagyon is fájdalmas fizikai és pszichológiai terhüket.

Ne relativizáljuk e szégyenteljes bűntény súlyát, hajánál fogva előrángatva a honfoglalás kori asszonysorsokat! Jó, hogy mindjárt nem Hunort és Magort rójuk meg a feleségszerzésért. És gondolkodjunk el, milyen fontos lenne napjainkban is az asszonyok, anyák tisztelete. Nem az az emancipált nő, aki elutasítja a férfitársaktól felajánlott udvariasságot. Hanem az, aki lecserélendő, lecserélhető, öregecskedő nőként való kezelését nem fogadja el. Aki hatalmas nehézségek árán egyesíti a női hivatást a munkavállalással, és helytáll az élet minden frontján. Aki tudja, hogy pótolhatatlan a társadalmi szerepe. Mint Alva Myrdal vagy Marie Curie, akik gyermekeik mellett értek el sikereket, Nobel-díjat érdemlő pályát. Mindez nem lenne lehetséges a férfiak szerető támogatása nélkül. Éljen tehát a bibliai Ádám és Éva! Kölcsönös megbecsülésben.

A szerző professor emerita