A másik: 1909 szeptembere. Ekkor írtam meg legkedvesebb könyvemet, amit ma is a legjobban szeretek: A szegény kisgyermek panaszai-t. Minden, ami fontos nekem, e két dátum közé esik, s nem tagadom, hogy minden örömöm és szenvedésem benne van ebben a kis füzetben, mert az élményeim ma is gyermekélmények, és a szenzációim gyermekszenzációk. Ha életrajzot írnék magamról, csak a gyermek életrajzát írnám meg. Megírnám az én tiszta, mély és különös gyermekkorom történetét, melyben minden oly regényes és rejtelmes, a vidéki gyermek riadozását, tájékozatlanságát, gőgjét, aki egyedül van boros és buta emberek között, s készül a jövőre.” – olvasható Kosztolányi saját magáról írt vallomásában. S valóban: A szegény kisgyermek panaszainak minden verse a költő egész életének egy-egy állomása és benyomása. Azon túlmenően, hogy regényeiben és publicisztikájában a magyar és európai kultúrának, társadalomnak a történelem minden korszakában időszerű kérdéseire keres és ad feleletet, Kosztolányi másik alkotói értéke művei tartalmának és stílusának intelligens tisztaságával, meghittségével fejezhető ki. Kosztolányi az a szerző, aki olvasójához közelebb kerül, mint bármelyik alkotó kortársa: őt olvasva az emberek saját élményei rejtett értelmének megfejtéséhez kerülnek közelebb, hogy a mi életünk állomásai mit jelentenek és hová vezetnek. A szegény kisgyermek panaszai első darabja kiválóan szemlélteti Kosztolányi alap-gondolatvilágának esszenciáját: