A félelem megeszi a lelket

Alighanem örökre belém égett az a jelenet. Szimbolikus pillanat volt, egy új világ kezdete. A félelem, ez az ezerarcú szörnyeteg alighanem velünk marad még azután is. Komoly munka lesz az is, hogy ne fejlődjön ki belőle pánik.

Csak a helyesen használt maszk nyújt védelmet Fotó: Bach Máté

Csak azért mondom el, mert idetartozik. Halálközeli „élményem” nem volt egy nagy élmény. Soha életemben nem éreztem magamat annyira magányosnak, és be voltam csinálva kegyetlenül. A halálfélelemről alapesetben még olvasni is ijesztő, nemhogy együtt élni vele. Persze akadnak kivételek, mint például Irvin D. Yalom könyve, a Szemben a nappal. A Stanford Egyetem pszichiátriaprofesszora azzal vesz le minket a lábunkról, hogy nem nagyképű, nem kioktató és nemcsak a személyes történetek elmesélői küszködnek a félelmükkel, hanem bevallottan maga a szerző is.

Gondoltam, most csak úgy felütöm valahol. Itt sikerült: „Mi, emberek, kapcsolódásra ítéltettünk. Vizsgáljuk bármilyen aspektusból – akár az evolúciótörténet, akár az egyén fejlődése szempontjából – társadalmunkat, kénytelenek vagyunk az embert interperszonális kontextusban, vagyis a másokhoz fűződő kapcsolatainak fényében elemezni. A nem humán főemlősök, a primitív társadalmak és napjaink szociológiai vizsgálatainak adatai igen meggyőzően bizonyítják, hogy a valakihez tartozás szükséglete alapvető és megkerülhetetlen tény: az ember társas lény, a másokkal való intenzív és hosszan tartó kapcsolatok éltetik. Szinte minden ezt igazolja. Hogy csak egy példát említsek, a pozitív pszichológia területén számos tanulmány született a közelmúltban, amely azt hangsúlyozza, hogy a boldogság elengedhetetlen feltétele a meghitt kapcsolat másokkal.”

Na hisz ez az, a baj csőstül jön, ahogy szegény nagyapám mondogatta. Merthogy most ennek is meszeltek egy ideig és ez (is) beláthatatlan következményekkel járhat. Az egyetlen bizonyosságnak a bizonytalanság tűnik, és senki nem tudja, mit hoz a jövő. Hogyan alakulnak majd társas kapcsolataink, ha egyszer ennek a tébolynak vége szakad? Ugyanígy folytatunk mindent, vagy új szokásokat veszünk fel? Egymás átölelése ugyanúgy kimegy a divatból, mint a kézcsók?

Alighanem örökre belém égett az a jelenet, amikor a legutóbbi BL-meccsen, amit még láthattam, a két főnök, Jürgen Klopp és Diego Simeone nem kezet fogtak egymással, hanem egy kissé rituálisnak tűnő pávatánc közepette összeérintették a könyöküket. Szimbolikus pillanat volt, egy új világ kezdete. A félelem, ez az ezerarcú szörnyeteg alighanem velünk marad még azután is. Komoly munka lesz az is, hogy ne fejlődjön ki belőle pánik.

De nézzük egyik arcát a sok közül, mert meglepően változatosak a maszkjai. Ifjabb Csoóri Sándor írja, hogy 1973-ban Széken, a csipkeszegi táncházban, az Icsán banda muzsikálása közben nagy verekedés kerekedett az ifjak között.

A zenekar egy magaslaton álló padról követte az eseményeket, tudták, hogy mi miért történik. Tisztában voltak vele, hogy a verekedést is tanulni kell, hogy aztán ne féljenek este hazajönni Szamosújvárról, három román falun át. Aztán amikor a zenészek úgy gondolták, hogy ennyi éppen elég lesz, belekezdtek egy énekbe, és azok, akik az imént még egymást ütötték, összekapaszkodtak. Így tisztelték meg az életet, „az örök változó egyetlent”.