Erdély több mint száz évvel ezelőtti elvesztésének okai sokrétűek. Benne van a magyar elit felelőtlensége, amiről nemcsak történelmi szakkönyvekben olvashatunk, hanem Bánffy Miklós, Nyirő József, Wass Albert irodalmi remekműveiben is. Benne van a szabadkőműves hátterű Károlyi-kormány katasztrófapolitikája, aminek keretében pont akkor csavarták ki a fegyvert a magyar katona kezéből, amikor az a saját hazájáért harcolhatott volna idegen érdekek helyett, sőt meg is üzenték az ellenségnek, hogy jöhetnek bátran, mert nem fognak lőni rájuk. De benne volt a románság szívós szellemi küzdelme is, amely legfőképpen a nyílt történelemhamisításban (dákoromán kontinuitás-„elmélet”, Mihály vajdának a „román” tartományok egyesítőjekénti, teljességgel történelmietlen bemutatása) s a magyar állam ellen folytatott propagandában ragadható meg.
Hiba lenne azt gondolni, hogy a tágan értelmezett Erdély megszerzése után alábbhagyott volna a román történelemhamisítási lendület. Épp ellenkezőleg, új erőre kapott. A román vezető elit úgy látta biztosíthatónak a nagyhatalmi akaratnak köszönhetően megkaparintott kulcsrakész országrészek feletti uralmat, hogy minden eszközzel az ott élő más nemzetiségűek eltüntetésére törekedett.
Ezen eszközök közé tartozott ebben a küzdelemben az erőszakos asszimiláció, a nyelvi és adminisztratív diszkrimináció, a jogelvek etnikai célzatú lábbal tiprása a jogalkalmazásban, a németek és a zsidók kiárusítása, valamint a szellemi és fizikai terror is.
A történelemhamisítás államideológiává lett, amely átitatja a politikai propagandát, a kultúra- és oktatáspolitikát. Szárba szökkentek a magyarságot befeketítő hamis mítoszok, mint például az, hogy a magyar csapatok negyvenezer románt irtottak volna ki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, ami egyszerre kelt gyűlöletet a magyarok ellen és tereli el arról a figyelmet, hogy éppenséggel a románok voltak azok, akik akkoriban – hasonlóan az 1784-es Horea–Closcaék által rendezett, egyértelműen etnikai színezetű vérfürdőhöz – elképesztő kegyetlenséggel irtották a magyarokat, nem kímélve az asszonyokat és csecsemőket sem.
Az RMDSZ a lehető legkényelmesebb álláspontra helyezkedett az ügyben, ami úgy foglalható össze röviden, hogy a történelmi kérdéseket vitassák meg a történészek. Holott kellő érvkészlettel fel lehetett volna venni a küzdelmet a hazug magyargyalázó mítoszokkal.
Eleddig a szereposztás világos volt. Egyik oldalon a román hatalom, másik oldalon a kesztyűt fel nem vevő magyar érdekképviselet, mely kerüli a konfliktust a román elittel, és időről időre, mint ez idő tájt is, részt vállal a kormányzati hatalomból. (Egy zárójel erejéig hadd említsem meg, hogy az utóbbi évtizedben a Kárpát-medencei szintű nemzetpolitikai kérdésekben a szervezet vezetése alapvetően konstruktív magatartást tanúsít, nem túlzás azt állítani, hogy a nemzeti kormány partnerre lelt benne. Az persze vélelmezhető, ismerve a Fidesz–RMDSZ-viszony előtörténetét, hogy ebben a partnerségben az érdekvezéreltség a döntő mozzanat és nem az értékközösség.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!