A közhatalmon nem lehet osztozni

Nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenzéki politikai pártok és persze a propagandagépezetük képtelen különbséget tenni a politikai válság és a való világban bekövetkező krízisek között.

Budapest, 2019. oktber 21. Gyurcsny Ferenc, a DK frakcivezetje, a prt elnke napirend eltt felszlal az Orszggyls plenris lsn 2019. oktber 21-n. Jobbrl Gurmai Zita, az MSZP, balrl Varju Lszl, a DK parlamenti kpviselje. MTI/Kovcs Tams Fotó: MTI/Kovács Tamás

Az elmúlt napokban nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenzéki politikai pártok és persze a propagandagépezetük képtelen különbséget tenni a politikai válság és a való világban bekövetkező krízisek között. Politikai haszonszerzésre törekszenek egy olyan helyzetben, amelyben a politikai haszon fogalma nem is értelmezhető.

A koronavírus-járvány egy olyan válsághelyzet, amely – miután az egész országra kiterjed – nagyon nagy számú intézkedést igényel egyszerre, gyakorlatilag véletlenszerűen felbukkanó helyszíneken, végletesen megterheli az államigazgatást, a végrehajtó hatalom minden döntési pontját. Ez egy olyan időszak, amikor egy felelős kormánynak egyszerűen nincs ideje politizálni. Ehhez képest az ellenzék és mindenféle, az ellenzékhez köthető politizáló „civil” szervezetek vagy ellenzéki vezetésű köztestületek, mint például a Magyar Orvosi Kamara is, elkezdenek politizálni, illetve úgy viselkedni, mintha részeket birtokolnának a közhatalomból válság idején.

A demokrácia egyik alapvetése, hogy a közhatalmat birtokló kormányzat mindig annyit használ fel az általa birtokolható hatalomból, amennyit a törvényhozó hatalom általánosan a normál ügymenet fenntartásához szükségesnek tart. A végrehajtó hatalom mindig sokkal nagyobb hatalmi jogosítványokkal rendelkezik, mint amilyeneket felhasznál, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy a normál ügymenetet rendszeresen megszakítják mindenféle válságok. Árvizek, aszályok, ipari katasztrófák, gazdasági válságok, járványok jönnek és mennek, így a mindenkori kormánynak szüksége van arra, hogy ha kell, akkor kiléphessen a hétköznapi gyakorlatból, és az emberi élet mentése, illetve a nagyobb anyagi károk elkerülése érdekében szabadabban rendelkezhessen az erőforrások felett, szélesebb hatáskörben utasíthasson.

De ez tulajdonképpen nem a hatalmának a kiterjesztése, hanem a már meglévő jogosultságainak az aktiválása, hiszen a jogrendszer, az alkotmány felkészült erre a helyzetre, és a konkrét helyzetből következő egyedi szabályoktól eltekintve a jogi keretek készen állnak. Pont a jogállam megőrzése ilyenkor az egyik demokratikus cél, a rend fenntartása, hogy világos legyen, ki mikor és miről dönt, milyen hatáskörben és illetékesség alapján. A fő cél persze az, hogy mindenki pontosan tudja, a saját helyén kinek az utasításait kell követnie. Ellenzékünk számára láthatóan nem világos, mennyire fontos egy járvány idején az, hogy az emberek a lehető legnagyobb arányban tegyenek eleget a kormányzat rendelkezéseinek. Mert bizony ezek parancsok. Nem kérések, hanem parancsok.

Nemhiába hangzik el gyakran a háborús analógia: ez nem a vita ideje, hanem az együttműködésé, bizonyos esetekben akár a kikényszerített együttműködésé.

A magyarországi ellenzék gondolkodásában, ha jóindulatúak vagyunk, és feltételezzük, hogy valóban kerestek jogi érveket az álláspontjukhoz, akkor annak a rendkívül káros jogi gondolkodásmódnak az alapvetését ismerhetjük fel, amely szerint a jog képes a teljes valóság leírására és minden egyedi eset előre látására. Az ellenzék azt képzeli vagy úgy tesz, mintha azt képzelné, hogy a válság, a járvány lefolyása előre jelezhető, és az általa potenciálisan okozható kár nagysága összemérhető annak a kockázatával, hogy a jelenlegi példátlan társadalmi támogatottsággal rendelkező kormányzat a járványra hivatkozva diktatúrát épít ki, a veszélyhelyzet fenntartásának jogi eszközével.

A jog, mielőtt a liberálisok kezébe került volna, automatikusan hivatkozott a józan észre, a természet magától értetődő törvényeire, illetve arra, ahogy a világ általában a tapasztalatok szerint működni szokott. Ez a hivatkozás nem volt mindig teljesen egyértelmű, de a konkrét helyzetekben a gondolkodó ember mindig képes volt a jogszabályokat (szándékosan nem törvényeket írok) a realitásokhoz illeszteni. Az elmúlt hetven év európai stabilitása a liberális ideológia kizárólagosságával együtt érvényesülve nagyon sokakban azt az illúziót ültette el, hogy a komoly válságok örökre eltűntek, háborúk, természeti katasztrófák, járványok soha többé nem lesznek. A racionalitás, a józan ész és a jogszerűség szembeállításából rendre az ész került ki vesztesen, egyrészt mert az ideológia racionálisnak tudta beállítani a teljesen értelmetlent is, másrészt pedig azért, mert kialakult az a bürokrata emberfajta, amely csak a jogot értette, a valóságot már generációk óta nem.

Mint emlékezetes, nálunk még az 1990-es rendszerváltást is a totális jogbiztonság illúziójára hivatkozva bonyolították le, annak érdekében, hogy a kommunista gazembereket ne lehessen se megbüntetni, se a további vagyonszerzésben és a politikai hatalom újbóli megragadásában megakadályozni. Bármit is diktált a józan ész.

A demokráciában az állam azért létezik, mert a saját felelősségükre élő polgárok (ezt a fogalmat is rég elfelejtettük) pontosan tudják, hogy bizonyos ügyekben a közakaratot fel kell ismerni, annak érvényesülését ki kell kényszeríteni. A túlélésben nincs kisebbségi álláspont. Amikor sok száz, sok ezer általános, minden polgár életét és sokak túlélését érintő, valódi fizikai következményekkel járó döntéseket kell meghozni, akkor a közhatalom felhatalmazása a rendkívüli eljárásokra nem lehet kétséges. Amikor valós időben kell döntéseket hozni, akkor nincs vita. Tanácsot adhatunk az állam irányítóinak, de a kötelességünk teljesítését ez nem hátráltathatja. Ezzel persze nem azt állítjuk, hogy az állam nem tévedhet, csak azt, hogy a szervezett, a kikényszeríthető együttműködésen alapuló általános védekezésnek nem alternatívája a jogászkodás és a kötelességeket folyamatosan kétségbe vonó, az egyéni jogokra és az úgynevezett politikai jogokra koncentráló politizálás.

Ráadásul az ellenzék olyan jogokat akar megtartani magának, amelyekkel valójában nem ő, hanem formálisan a parlament egésze, valójában a parlamenti többség, jelen esetben a kétharmados támogatottsággal rendelkező kormánypártok rendelkeznek. A döntés jogát. Még csak nem is a döntés kötelességét. Csak azt, hogy látszanak a hatalom milliomod részének birtokosaként.

Az ellenzék azért nem szavazta meg a házszabálytól való eltérést, mert azt akarta demonstrálni a nyilvánvalóan a realitásoktól teljesen elszakadt törzsszavazóinak, uszító sajtójának és értelmiségének, hogy ennyi hatalommal rendelkezik, és azt használja is a parlamenti többség, a kormányzat ellen. Annak biztos tudatában, hogy ennek az obstrukciónak akár emberéletekben mérhető kárai is lehetnek.

Ráadásul annyira ostobák, hogy a támogatásuk megvonásával maguk demonstrálták, hogy Magyarországon él és virul a parlamentarizmus, érintetlenek a parlamenti kisebbség jogosítványai, az országgyűlés és a kormány, sőt az ország és a nép is (el)viseli az ellenzéki pártok döntéseinek következményeit. Lesz jogi megoldás erre a helyzetre is, megköszönhetjük az ellenzéknek, hogy a kormánynak a járvány elleni védekezés helyett az ő obstrukciójuk következményeivel is kell foglalkoznia. Betartjuk azt, amit az ellenzék a szavazataival kimért ránk. Meg nem köszönjük, de betartjuk.

A szerző szociológus