Scruton örök érvényű igazságai

Korunk egyik kiemelkedő konzervatív gondolkodójának emléke előtt magyar nyelven legutóbb megjelent kötetének elemző bemutatásával tisztelgünk.

London, 2019. december 3. Sir Roger Scruton brit író-filozófus Magyarország londoni nagykövetségén, ahol átvette a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal polgári tagozata kitüntetést Orbán Viktor miniszterelnöktől 2019. december 3-án. MTI/Szigetváry Zsolt Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt

Bár az elemzés során Scruton egyenként tárgyalja az idetartozó szerzőket, lehetetlen nem észrevenni azon szálakat, amelyek valamennyiük munkásságán végighúzódnak. Említsünk meg néhányat ezek közül!

Az első és talán legfontosabb ilyen elem az utópia nyomasztó jelenléte műveikben, és ez egy sajátos kettősség formájában jelenik meg. Ennek egyik oldalát a fennálló viszonyok szenvedélyes – és valljuk be, olykor mélyenszántó és találó – kritikája jelenti.

A baloldali gondolkodás egyik erősségét mindig is e kritikai oldal képezte, történjék ez akár a filozófia, akár a közgazdaságtan, akár pedig a kultúrkritika szempontjából. Mindez éles ellentétben áll viszont azokkal a semmitmondó, ködös kijelentésekkel, amelyeket a régi helyébe állítandó új világról tesznek.

Valóban bámulatra méltó, hogy a kommunizmus mibenlétéről már az elmélet megalapítójánál, Karl Marxnál is mindössze két megállapítás található: az egyik a „mindenkinek szükségletei szerint” hangzatos frázisa, a másik pedig tudósítás arról, hogy ebben az új világban az ember reggel vadászhat, délután halászhat, este pedig irodalomkritikával foglalkozhat.

E sületlenségekkel kapcsolatban jegyzi meg Scruton: „Olyan állapot ez, amelyben megtaláljuk a törvényes rend minden jótéteményét, jóllehet nincs törvény; amelyben a társadalmi együttműködés minden produktuma élvezhető, pedig senkinek sincs tulajdona, sem joga hozzá.”

A romlott világgal szembeállítandó „igazi” világ tehát nem több üres képzelgésnél, utó­piánál. Mégis, e semmitmondó elmeszülemény nevében lehet hadat üzenni minden fennállónak. Az utópia valóságos mennyei manna az újbaloldal számára. „Végre volt valami – mondja Scruton –, amiben hihettek. Éspedig éppen azért, mert nem volt benne semmi valóságos. Áldozatot és elkötelezettséget követelt; értelmet adott az emberek életének.” Ilyen értelemben az újbaloldali utópia igazi vallásos szükségletet képvisel, bármennyire tiltakozzanak is ez ellen annak mai követői.

Közvetlenül az utópiából ered két további következmény. Az egyik ezek közül a tagadás szelleme, ennek valóságba áttett formája az általános rombolás, pusztítás. Scruton joggal jegyzi meg fejtegetése végén: „Az ebben a könyvben beutazott kietlen tájon végigtekintve kizárólag tagadással találkozunk.” Az egész képtelensége abban éri el tetőpontját, hogy az egyetemes pusztítást, amely éppúgy irányul a hagyományokra, hierarchiákra, szokásokra, vallásokra, mint ahogy a törvényre, jogra, az intézményekre és a tárgyalásos módszerre, olyan, pusztán képzelet szülte konstrukció nevében követik el, amely – megkönnyebbülésünkre – soha nem valósítható meg. S ez az agyrém még a bűn alól is felmenti követőit.

A másik következmény pedig a totalizálás, a teljességre törés. „A totalizáció – mondja Sartre kapcsán Scruton – egy olyan terv neve, amely épp átfogó jellegénél fogva eleve igazolja kikényszerítésének minden módszerét. A totalizáló erővel felszerelt utópia így győzedelmeskedik már jó előre minden valóság fölött.”

Scruton kritikájának legszellemesebb részét azonban kétségkívül az a terület képezi, amelyben az újbaloldal filozófiájának nyelvezetét teszi bírálat tárgyává, mégpedig a józan észre támaszkodó brit filozófia legjobb hagyományait követve.

Az idetartozó filozófusok közül sokan arra törekedtek, hogy egy olyan orwelli újbeszélt hozzanak létre, amelyet nemhogy az odaadó hívők, hanem még annak kitalálói sem értenek. S ennek az újbeszél nyelvnek a legfőbb előnye az, hogy épp az értelmetlenség biztosítja a hirdetett tanok cáfolhatatlanságát.

„Ezt a gépezetet Jacques Lacan, Gilles Deleuze és még néhányan szerelték össze a freudi pszichológia kiselejtezett töredékeiből és Saussure nyelvészetéből, majd Kojève hegeliánus szélzsákját applikálták rá, hogy az egészet meleg levegővel töltsék fel. A mű túlélte alkotóit, s egy változata ma is ott díszeleg szinte minden egyetem társadalomtudományi tanszékén.” S a megvezetett diákok buzgó hévvel próbálják megfejteni ennek az értelmét.

Az újbaloldali filozófiát, már csak nyelvi sületlenségei okán is, merő komolytalanságnak is lehetne tartani, de sajnos nem az. E tanok, tévtanok napjainkban is ott virítanak az egyetemi karokon, egyes amerikai elnökjelöltek programjában, a média világában, az anarchista aktivisták körében. S ezek köszönnek vissza a vándorútra csábított és a határainkon dörömbölő migránsok képzelgéseiben is.

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár