Nem imponál nekik a valóság

Egy alkotmányos rendnek az életet kell védenie, és azt is, hogy a balliberális siserehad „előrelátó paranoiájával” szemben – amely minden egyes nap diktatúrát kiált – nem mindig a legjobb módszer a magyarázkodó védekezés.

Az ellenzék rendbontásai sem tudták megakadályozni a kormányt programja megvalósításában

Formáljogi értelemben jogszerűen hirdette-e ki a kormány a veszélyhelyzetet? A tömör válasz: igen. A kevésbé tömörhöz pedig nézzük meg először az alaptörvény 53. cikkének (1) bekezdését. Ez azt írja: „A kormány elemi csapás vagy ipari szerencsétlenség esetén veszélyhelyzetet hirdet ki.” Nem sokkal lentebb pedig azt találjuk, hogy „a különleges jogrendben alkalmazandó részletes szabályokat sarkalatos törvény határozza meg”. Veszélyhelyzetben ez alatt a katasztrófavédelmi (illetve kedd óta a koronavírus elleni védekezésről szóló) törvényt kell érteni, amely a veszélyhelyzetre vezető okokat részletezi: mi értendő „elemi csapáson”, mi „ipari szerencsétlenségen” és mi „egyéb eredetű veszélyen”. Ilyen utóbbi például a súlyos ivóvíz- vagy légszennyezettség, a kritikus infra­struktúrák zavara – és a humán járvány is. Így van ez 1996 óta: a 2010-ig hatályos polgári védelemről szóló törvény ugyanígy a veszélyhelyzetre vezető okok közé sorolta a „súlyos, több embernél halálos lefolyású tömeges megbetegedést előidéző kórokozó megjelenését”.

Világos tehát, hogy a magyar „rendkívüli jogi hagyomány” a súlyos járványokat a veszélyhelyzetek közé érti, ahogy általában egyéb törvények is hosszú paragrafusokon át részletezik az alkalmazandó rendkívüli szabályokat. Bár most a kritikusok vesszőparipája, hogy az alaptörvény veszélyhelyzetre vonatkozó rendelkezése nem tartalmazza ­expressis verbis a járványra való utalást – tehát előbbit így szerintük nem lehetett volna utóbbira hivatkozva kihirdetni –, az elmúlt évtizedekben a különleges jogrendekre vonatkozó magyar alkotmányszövegeket visszaté­rően azzal ekézték, hogy azok túl részletesek.

Ehelyett egy általános, rövid klauzula kellene, az egyes minősített helyzetekre vonatkozó szabályok pedig törvénybe valók – szóltak az okosok, akik ma éppen a „kis járványhatározót” hiányolják az alaptörvényből. Ha van rajta sapka, akkor az, ha meg nincs, akkor, ugye, meg az a baj.

De nézzük a másik népszerű okfejtést, miszerint a veszélyhelyzet „lejárt”. Van most is egy egyszerű válasz (nem, nem járt le), de akkor vegyük elő újra az alaptörvényt. A fent már idézett 53. cikk (1) bekezdése szerint a kormány veszélyhelyzetet hirdethet ki és „sarkalatos törvényben meghatározott rendkívüli intézkedéseket vezethet be”. A következő, (2) bekezdés szerint „a kormány a veszélyhelyzetben rendeletet alkothat”, majd a (3) bekezdés rögzíti, hogy „a kormány (2) bekezdés szerinti rendelete tizenöt napig marad hatályban, kivéve, ha a kormány – az Országgyűlés felhatalmazása alapján – a rendelet hatályát meghosszabbítja”. A szabályozás tehát két szintre bontja a releváns jogforrások körét: egyfelől a kormány egy rendelettel (esetünkben ez a 40/2020. [III. 11.] kormányrendelet 1. §-a) kihirdeti a veszélyhelyzetet, másfelől ezen rendeletre alapozva – tudniillik hogy közjogi értelemben veszélyhelyzet van – egyéb rendeleteket hoz, amelyekkel egyes törvények alkalmazását felfüggesztheti, törvényi rendelkezésektől eltérhet, alapjogokat korlátozhat stb. Általános jelleggel, valamennyi különleges jogrend esetében mondja ki továbbá az 54. cikk (3) bekezdése, hogy a különleges jogrendet az annak „bevezetésére jogosult szerv megszünteti, ha kihirdetésének feltételei már nem állnak fenn”.

Az alaptörvény tehát világosan rendelkezik arról, hogy a veszélyhelyzet kihirdetésére és megszüntetésére a kormány jogosult („tűpontosan” meghatározott időkorlát sincs), a „15 napos szabály” csak a veszélyhelyzetet egyébként tartalommal megtöltő egyéb rendeletekre vonatkozik. Magyarán bár egyes rendeletek hatályukat vesztették március ­26-án és ­29-én – mivel az ellenzék kiszámítható becstelensége miatt azokat múlt kedden nem tudta időben meghosszabbítani a parlament –, a „lejárat” fogalmilag nem vonatkozhat a veszélyhelyzet kihirdetésére, hiszen ahhoz a parlamentnek nincs köze.

A rosszindulat, a hitványság és egyéb hasonlók mellett a félreértésekre még okot adhatott a kormány (mint utólag bebizonyosodott, túlzott) jóindulata. A hétfőn elfogadott „koronavírus-törvény” ugyanis valóban úgy rendelkezik, hogy „az Országgyűlés felhatalmazza a kormányt, hogy a veszélyhelyzetben az alaptörvény 53. cikk (1) és (2) bekezdése szerinti kormányrendeletek hatályát a veszélyhelyzet megszűnéséig meghosszabbítsa”. A trollkodás pitvarában didergők ezt úgy interpretálták, hogy „lám-lám, a kormány elismerte”, magának a veszélyhelyzetet kihirdető rendeletnek a meghosszabbításához is kell a parlamenti jóváhagyás, mivel a szövegben szerepel az 53. cikk (1)-re való utalás.

Az igazság viszont ezzel szemben az, hogy mivel ezen (1) bekezdés tartalmaz egy olyan félmondatot, hogy a kormány „rendkívüli intézkedéseket vezethet be”, ezért mindenki megnyugtatása végett azt is belefoglalták a „felhatalmazási törvénybe”, hogy ha véletlenül, esetleg valakinek eszébe jutna az alapján is kiadni egy rendkívüli intézkedést tartalmazó rendeletet a veszélyhelyzetben, akkor ahhoz is (nyilván) szükségeltessen az Ország­gyűlés igenlő ámene. És az egy dolog, hogy ennek a gesztusnak láthatóan semmi értelme nem volt. De hogy ezt alamuszi mosollyal saját, rettenetes morális mélységekről árulkodó érveléséhez használja fel a kupecellenzék, az hasznos tanulság a jövőre nézve. Csak remélhető, hogy tragikus hebehurgyaságuk idővel elmosódó képe ködösen, de mindig felvillan majd emlékezetünkben, ha a jövőben bármikor „párbeszédről” meg „érdemi vitáról” szónokolnának.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója