Csanád vezér érkezése

Szülőmegyém mostantól kiegészülve a Dél-Alföld egyik régi magyar varázstájékával: Csongrád-Csanád megye.

A vértanú püspök, Szent Gellért szobra a csanádi plébániatemplom előtt Fotó: Baranyi Krisztina

Talán 1990 elején érezhettem, érezhettünk (volna) hasonlót, midőn az addig Szabolcs-Szatmár nevet viselő megyéhez hozzátoldották a „Bereg” – szót, („utótagot”), mely tudvalevően az egyik, az ezeréves határtól idáig nyúló kárpátaljai megye elnevezése. Sajátságos idők jártak akkoriban, már tudtuk, hogy nemsokára végre igazi szabad választások lesznek és a megszálló szovjetek kitakarodnak; megszoktuk, hogy a rendőrök már messze nem annyira vadbarmok, amennyire kényszerülniük kellett, szegényeknek; megszoktuk a tüntetéseket és a pártokat, a kezdeti, 87-88-as (nagyjából 89 derekáig tartó) naivitás talán már valamit csökkent-józanodott, a négyigenesen meg Pozsgay kinyírásán túl valánk, de persze még sejtésünk sem lehetett taxisblokádról és ellenzéknek becézett SZDSZ-ellenségről, nem is beszélve a többiről, Hornnal 94-gyel, Gyurcsánnyal 2006-tal – meg a többi…Viszont Kárpátalja akkoriban kezdett évtizedek múltán újra a köztudatba kerülni, alapszerződésről meg még szó sem volt, de KMKSZ-ről, 150 ezer magyarról, Vereckéről, Ungról – és Beregről már igen…Utólag visszapillantva: kezdetnek nem volt (nem is lett volna) rossz…

Ma pedig – éppen a vérlázító diktátum százéves évfordulójának napjától, csakazértis – borzongatóan jó érzés tudni: szülőmegyém mostantól kiegészülve a Dél-Alföld egyik régi magyar varázs tájékával: Csongrád-Csanád megye. Ajtony és Csanád vezér földje, egyik legjelentősebb és legnagyobb múltú déli vármegyénk nevében már újra itt van köztünk, hivatalos táblákon és értesítőkön, pecséteken és iratokon, intézmény-nevekben és nyugtalankodó térképeken – az országgyűlés 2017. október 3-ai döntése értelmében immáron örökre megmentődött a feledéstől, a szürke-hamis eljelentéktelenedéstől.

Makó, a régió egyik leghangulatosabb kisvárosa „mellék-megyeközponttá” lép elő, megérdemelten – ünnepelhet, hiszen Csanád természetes, ősi központja – Csanádpalota főterén pedig immáron másfél évtizede ott a Csanád nevet tartalmazó települések gyönyörű emlékműve: Csanádalberti, Csanádapáca, Csanádpalota, Erdőcsanád, Érsekcsanád, Magyarcsanád, Ős-vagy Nagycsanád, Szászcsanád…

És ha elindulunk Csanádba: garantálom, nem akármilyen meglepetések érhetnek bennünket. Ferencszállás után máris Csanádban vagyunk, itt a névadó vezérrel megütköző, lázadó Ajtony földjén, az ősi Marosvár közelében, ahol István úr által 1030-ban püspökség alapíttatott, tizenhat év múltán pedig, midőn püspöke, egy bizonyos Gellért a Pesttel szemközti Kelen-hegyen vértanúságot szenvedett, földi maradványait az ős- vagy nagycsanádi székesegyház fogadta be...

Nagylakról tudni kellene, hogy Hunyadi János innen vitte nőül Szilágyi Erzsébetet, ki tudvalevően levelét megírta („szerelmes könnyével azt is telesírta, / fiának a levél, Prága városába / örömhírt viszen a szomorú fogságba”), de túl az Arany János-i csodanyelv gyönyörűségein: ez a falu, igazságos Mátyás királyunk édesanyjának szülőföldje, már nem az a falu.

A történelmi Nagylakot 1920-ban tudvalevően nemcsak szétszabdalták, és azóta az, aminek ma mindenki ismeri: „határátkelő” – egy extraperverz többletműveletet is végigerőszakoltak rajta, a településből mindössze kétezer holdnyi terület, a tanyaföldek, a kendergyár és – csodák csodájára – a vasútvonal és a vasútállomás maradt meg Magyarországnak.

Utóbbi kettő is persze csak az 1904-ben létesült kendergyár miatt, mivel azt angol tőke „mozgatta”, így elérték, hogy a Mezőhegyestől az aradi Maros-szakaszig vezető csatornától mintegy ötven méterrel keletebbre álljanak a fehér határkövek. Csakis ennek köszönhető, hogy ma egyáltalán magyar Nagylakról is beszélhetünk... A település megélhetését a kendergyár biztosította, és egészen a legutóbbi időkig ezernél is több csanádi ember dolgozott itt.

Járjuk sorra az ódon, lepusztult gépekkel, poros-rozsdás gépsorokkal teli, néptelen, kongó elhagyatottságukban egyszerre áhítatos és félelmetes csarnokokat – kísérteties időutazás, gyáriakkal, polgármesterrel meg – talán – Szent Gellért vagy Szilágyi Örzsébet dermedt szellemalakjával a hátunkban. Napjainkban huszonöt (25 – !) ember dolgozik a nagylaki kendergyárban… És amikor kiérünk a tetthelyre („államhatár 50 m”, piros-fehér-zöldben): nem tudni, a könyörtelenül ránk sütő nap a tökéletes egységet, azonosságot mutató alföldi táj csanádi csöndjében a szégyen pírját vagy a makói országzászlónál a koszorú feliratának – fájdalommal és reménységgel – lázforróságát hevíti tovább….

Makón viszont köztudottan hagymafesztivál szokott lenni és igen jó a Maros-parti strand, „Csanád és Térsége Gazdakör” olvasható az egyik pavilon fölött – hűvös, megnyugtató érzés, mint amikor váratlanul illatos női kéz simít végig az arcunkon. Az ősi elnevezés az utóbbi években hála Istennek mindinkább terjedő, egyre általánosabb és elfogadottabb polgárjogáról helyeslően mondják a kiváló helyi néprajzos és muzeológus szakemberek (is): Makó vezérletével e térség „Csanád volt mindig, és Csanád akar lenni ezután is”.

Így tér vissza a történelem, konstatálhatnánk meghatottan. Igen: Csanád vezér érkezik, mögötte egy asszony, ki levelét megírta – a levelet, mely örömhírt viszen a szomorú fogságba. Ennek az asszonynak a fiát máig igazságos Mátyásnak hívják a magyarok.