A koronavírus váratlan kihívás elé állította a nem virtuális térben nyújtott összes szolgáltatást és szolgáltatót, akiknek szinte egyik pillanatról a másikra kellett átgondolni, mit és hogyan tudnak a megszokott működésükből átmenteni, folytatni. A bíróságok ugyanezzel a nehézséggel találkoztak: az ügyfelek, a bíróságon szolgálatot teljesítők életének, egészségének megóvása és az ügyek elbírálásának folyamatossága között húzódó ellentétet kellett feloldaniuk. Az igazságszolgáltatás jellemzője a sok garanciális szabály, amelyek közül a gyakorlatban kiemelkednek a közvetlenség és a nyilvánosság alapelvei.
Az előbbi alapján a bírónak személyesen, a tárgyalóteremben kell meghallgatnia a feleket, a tanúkat, lefolytatnia a bizonyítási eljárást, a nyilvánosság pedig a társadalom ellenőrzési lehetőségét biztosítja a bíróságok működése felett. Ezeket – további alapelvekkel együtt – az alaptörvény és számos nemzetközi jogforrás is biztosítja, az Alkotmánybíróság és az Emberi Jogok Európai Bírósága vonatkozó joggyakorlata pedig az elmúlt évtizedekben a polgári és büntetőeljárásokban egyaránt érvényesülő követelményként derékig bebetonozta.
A járvány kezdetén senki nem tudhatta annak időtartamát, így azt sem, hogy a bíróságokon folyamatban lévő ügyeket meddig nem lehet a megszokott keretek között folytatni. Európa minden országában a lehetséges megoldások skálájának két végpontja (teljes leállás vagy üzemszerű működés) között egyensúlyoztak a döntéshozók. Előtérbe került a digitális eszközök használata, és ott, ahol a nemzeti szabályozás már korábban egyenrangúnak ismerte el az ezek segítségével megszervezett, fizikai jelenlétet nem igénylő meghallgatásokat a bírósági tárgyalóteremben megtartott tárgyalásokkal, gyorsabban sikerült alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Ahol a távmeghallgatásoknak még nem volt ilyen szabályozása és gyakorlata, ideiglenes rendelkezésekkel próbálták mindezt pótolni, erre alkalmas digitális eszközök és szaktudás hiányában azonban a legtöbb eljárásban érdemi intézkedés nem történt.
