Na erre jött a hír, hogy meghalt az egyik alapító, Florian Schneider. Ijesztő, hagyjuk is. Az egész úgy kezdődött nekem, hogy egy gimnáziumi osztálytársamnak bitang egy hi-fije volt, mi, többiek a tévében sem láttunk hasonlót. Valami impexes kém volt a faterja, onnan lett a cucc, szólt, mint az ágyú, csilingelt, mint a villamos. Ennek megfelelően és a maximális kihasználtság érdekében a boldog és pallérozott ízlésű tulajdonos többnyire úgynevezett progresszív zenéket, Pink Floydot, Emerson Lake and Palmert hallgatott, majd egyszer csak beütött a himmelherrgott és a donnerwetter, mégpedig egyszerre. Talán ezerkilencszázhetvenhét. Házhoz jött a Kraftwerktől a Trans Europe Express és az ezt megelőző, debütáló nagylemez, az Autobahn. Eldobtuk az agyunkat. Mit tudtunk mi akkor előzményekről, Stockhausentől a Kraftwerk elődjéig, amelyben Florian Schneider fuvolán és gitáron játszott, valamint az utó- és mellékhatásokról, a krautrocktól a Neue Deutsche Welléig tartó düsseldorfi, hamburgi, (nyugat)berlini ívről? Egyszerűen elvarázsoltak bennünket a hangok, a megszólalás, és megéreztük a jövő szagát, mint egyszeri ezredes a napalmét, egy hűvös hajnalon.