Rock and roll az autópályán

Néhány napon belül két súlyos csapás is érte a nemzet- és galaxisközi rock and roll stopposait.

Washington, 2020. május 11. 1966-ban készült kép Little Richard (Richard Wayne Penniman) amerikai énekesrõl, dalszerzõrõl és zongoristáról a rock and roll egyik úttörõjérõl, a R&B és rock énekesek generációjának inspirálójáról. Little Richard nyolcvanhét éves korában 2020. május 9-én elhunyt. MTI/AP Fotó: -

Néhány napon belül két súlyos csapás is érte a nemzet- és galaxisközi rock and roll stopposait. Meghalt Little Richard és Florian Schneider. Kétség nem maradt utánuk: zsenik voltak, úttörők és a hatásuk az utánuk következőkre tényleg és valóban felmérhetetlen. És persze most, a gyász és az emlékezés óráiban emlékek milliói kezdik meg beláthatatlan útjukat a kollektív tudattalan gyönyörűséges útvesztőiben.

Emlékszem apámra, például. Hatvanas évek. Apám erősen szintetizált. Mivel bírta Adriano Celentanót, ezért Koós János gyakran felbukkant a nappaliban, ahol gyakori vendég volt az Illés zenekar is. Ugyanis számolatlanul hordta haza a kislemezeket. Nem lehettem több hatévesnél, amikor beállított az egyikkel. Szép kék volt a belseje, ahová aztán befutott a tű a csontszínű kar alján, a rádió felső részén elhelyezkedő lemezjátszóban. És akkor felüvöltött az összetéveszthetetlen tenor, hogy azt mondja: „Sohasem lehetett valamikor rock and roll nélküle, igazi csoda volt az, amikor Little Richard énekelt.” Azóta akármikor meghallom, sikítani akarok, mert ott, akkor valami végleg megváltozott, és elkezdődött egy életfogytig tartó egészen más. Azt éreztem, hogy valami kimondhatatlan az enyém lett, ha már a jobb bicajok mindig másoké. Lövésem nem volt arról, hogy ki a fene az a Lil’ Ricsárd, de azonnal tudtam, hogy valami nagyon fontos ember lehet, tekintve, hogy ez az OTI-keretes szemüveges srác ilyen vagányul énekel róla.

Aztán ez viszonylag hamar megváltozott, bár akkoriban a címadó rock and roll hős Istent keresve éppen eltűnt egy időre a világ szeme elől, de a szellemet már kiszabadította, az ott kísértett a Beatlesben, a Stonesban, James Brownban, Lou Reedben, David Bowie-ban, Patti Smithben, a Sex Pistolsban, később az AC/DC-ben, a Motörheadben és a mostani kondoleálásokból véletlenül kimaradó Prince-ben. Ugyanis Little Richard a Here’s Little Richard című album kapcsán fel méltóztatott találni a rock and rollt, ami persze nem csupán egy tánc, azóta ezt is tudjuk. Huszonhét perc egy befejezetlen mondatból. Szerencsére hősünk nem volt sem szenilis, sem álszerény, hetvenéves korában így tekintett vissza a korai örömökre: én teremtettem meg a rock and rollt. Én voltam az újító, a felszabadító és a teremtő. Én voltam az, aki elkezdte. Ő volt a Király, nem Elvis, és punktum. A zenekarában ügyesen gitározott egy fiú, úgy hívták, Jimi Hendrix. Azért beültem volna egy próbára.

Talán egy éve is megvolt, hogy nem hallgattam önszántamból Kraftwerket. Aztán néhány hete kivittem az autóba egy CD-t,és megszólalt az erőmű. Egy korszak nyitánya, az Autobahn. A kincs, ami nincs, értem én, mi mozog a mélyben, most, hogy csak néha, néhány kilométernyire szakad a karantén, most meg egy autópályán lenne jó, amit egyébként nem nagyon szeretek, mert unalmas és huzatos, húzni délnek vagy mindegy is, bárhová. Vissza a jövőbe. A Kraftwerk meg, hetvennégyben, maga volt a jövő.

Na erre jött a hír, hogy meghalt az egyik alapító, Florian Schneider. Ijesztő, hagyjuk is. Az egész úgy kezdődött nekem, hogy egy gimnáziumi osztálytársamnak bitang egy hi-fije volt, mi, többiek a tévében sem láttunk hasonlót. Valami impexes kém volt a faterja, onnan lett a cucc, szólt, mint az ágyú, csilingelt, mint a villamos. Ennek megfelelően és a maximális kihasználtság érdekében a boldog és pallérozott ízlésű tulajdonos többnyire úgynevezett progresszív zenéket, Pink Floydot, Emerson Lake and Palmert hallgatott, majd egyszer csak beütött a himmelherrgott és a donnerwetter, mégpedig egyszerre. Talán ezerkilencszázhetvenhét. Házhoz jött a Kraftwerktől a Trans Europe Express és az ezt megelőző, debütáló nagylemez, az Autobahn. Eldobtuk az agyunkat. Mit tudtunk mi akkor előzményekről, Stockhausentől a Kraftwerk elődjéig, amelyben Florian Schneider fuvolán és gitáron játszott, valamint az utó- és mellékhatásokról, a krautrocktól a Neue Deutsche Welléig tartó düsseldorfi, hamburgi, (nyugat)berlini ívről? Egyszerűen elvarázsoltak bennünket a hangok, a megszólalás, és megéreztük a jövő szagát, mint egyszeri ezredes a napalmét, egy hűvös hajnalon.

A Kraftwerk felmutatta az elektronikát, a nem túl rózsaszín jövőt, a gépek világát. És persze a csizmacsattogós múltat is egy kicsit, teret adva a borzongásoknak és a társításoknak. Aztán ez a jövő meg is érkezett, ahogyan az már a művészi bevonzások esetében általában lenni szokott. Egészen a borzalmas lakossági diszkóig és a Balaton-parti vadkacsagyilkos celebszeletelésig persze, de ezeket engedjük el most szelíden. A lényeg, hogy a Kraftwerk és Florian Schneider nélkül a komplett elektronikus színtér nem így nézne ki, az sicher. Keringetünk egy képet a Facebookon. A naiv festők modorában készült alkotáson felirat: Florian Schneider a Kraftwerkből Jézussal beszélget az elektronikus zenéről. A képen Jézus fehérben, Schneider az emblematikus vörös ingben, fekete nyakkendőben. Mellettük egy régi telefon. Vonalas.

Halló, ez már egy más világ.