A bűntudatkultusz módszertana

Mi a közös a Black Lives Matterben, az egyenlőségkultuszban és az individualizmusban?

Párizs, 2020. június 2. Résztvevõk a George Floyd afroamerikai férfi halála miatti tiltakozásokat támogató szimpátiatüntetésen Párizsban 2020. június 2-án. A zavargások május 25-én kezdõdtek, miután a 46 éves Floyd életét vesztette a rendõrök intézkedése közben Minneapolisban. George Floyd halálát a nyakára és a hátára nehezedõ nyomás okozta fulladás idézte elõ, miután egy rendõr igazoltatás után földre teperte és a nyakára térdelt. Az Egyesült Államok több mint 40 városában kijárási tilalmat vezettek be a véres erõszakba torkolló zavargások miatt. MTI/AP/Michel Euler Fotó: Michel Euler

De mielőtt kényelmesen hátradőlnénk, azzal békítve magunkat, hogy ez az egész az imperialista Nyugat problémája, és most jól megkapják büntetésüket dilettáns arroganciába mártott elpuhulásukért, kicsit gondoljuk végig az elmúlt hetekben kirajzolódó folyamatot magát, illetve annak eszmei, habituális hátterét! Az ugyanis világos, hogy nem egy Hegyeshalomnál automatikusan megálló jelenségről van szó – bár tagadhatatlan, hogy a mindig félperifériás fejlődéssel vádolt és utolérési vágyra gerjesztett közép-európai társadalmak jelentősen jobb mentálhigiénés állapotnak örvendhetnek, mint a „fejlett Nyugat”. Egy fekete férfi rendőri intézkedés következtében életét vesztette egy pár százezres amerikai városban május 25-én – alig egy hétre rá pedig az amerikai feketék „megmentése” már Brüsszelben, Párizsban, Londonban is kellően legitim indok volt arra, hogy a média „demokratikus, antifasiszta tüntetésnek” maszkírozza a bevándorló csőcselék utcai randalírozását. (Kedvencem a csudálatos sztenderdjeiről elhíresült BBC tudósítása volt: „27 rendőr sérült meg a nagyrészt békés jellegű antirasszista londoni tüntetésen”).

Tehát, hogy ne dőljünk hátra kedélyes, kárörvendő vigyorral az arcunkon, érdemes látni, hogy a posztmodern által eszményként beállított életmódszabadságokat agresszíven és alattomosan propagáló liberális kampány cseppfolyós és globális jellegű – ott és úgy támad, ahol és ahogyan nem várnánk, olyan kerülőutas, fogyasztható kommunikációval és üzenetekkel, melyek nem ismernek határokat (se erkölcsöt). Az a gerjesztett agresszió, ami most elemi erővel tör fel, több szoros szálon kötődik korunk bornírt egyenlőségmániájához és szélsőséges, a tekintélyrombolásban kifejezett örömet lelő individualizmusához.

A francia forradalomból kisarjadt és rögös útvesztőkön át az 1968-as elmebaj során újabb ideológiai löketet kapó egalitarizmus ma már nem azt állítja, hogy Isten és a törvény előtt mindenki egyenjogú, hanem hogy valamennyi társadalmi viszony, magatartási forma, kulturális kód egyenlő és egyenértékű – pontosabban ilyennek kell lennie, és ha nincs így, akkor szellemi, majd fizikai eszközöket igénybe vevő társadalmi mérnökösködés útján létre kell hozni ezen idilli állapotot. Azonkívül, hogy ez a felfogás alapvetően tagadja a teremtés rendjéből természetszerűleg következő alá-fölérendeltségi, hierarchizált viszonyokat, elvetendőnek tart minden olyan kulturális mintát, ami ezt a „fasisztoid”, elnyomó képet közvetíti. Idetartoznak a közös társadalmi együttélés során kialakult szokások (úgy is mint előítéletek), a hagyomány, a tradíció, az erkölcs – és ami mindezt egybefogja: a múlt.

Ebből fakad tehát a politikai korrektség jegyében elkövetett köztéri vandalizmus és kulturális cenzúra. Ami már megtörtént, annak tényszerűségén ugyanis igen nehéz változtatni: és tény, hogy a nyugati civilizáció történelmét döntő többségében fehér, keresztény, heteroszexuális férfiak alakították és írták. Ez viszont a szükségszerű és elkerülhetetlen haladásba beleőrült érzékenységhívők számára elfogadhatatlanul bűnös: közös múltunk lett bűnbakká. Fenti jellegénél fogva ugyanis a múlt, annak szereplői, mondanivalója, egykori céljai és eszményei valahogyan és valamiképpen biztos, hogy sértik a ma érzékenységét, de minimum valakiknek az érzékenységét. Ez a már jó pár éve (évtizede?) ismert helyzet most annyiban változott meg radikálisan és láthatóan, hogy nem pusztán egyes kisebbségek érzékenységének védelméről van szó, hanem arról, hogy az érzékenység nevében politikailag és morálisan is jogos a „bűnös” múlt jelenkori utódainak identitását szétverni. Hiszen a történelemmel együtt az is szemétdombra való.

A másik megkerülhetetlen tényező a radikálisan énközpontú liberális kultúraipar hegemóniája. Tekintsünk egy percre végig a reklám- és marketingipar aktuális üzenetein: „Döntsd le a korlátokat!”, „Az én életem, az én szabályaim!”, „Élj a saját szabályaid szerint!”, „Írd újra a szabályokat!”, „Alkosd meg a saját szabályaidat!”, „Szabadulj meg a kötöttségektől!” – és a sort még nagyon hosszasan lehetne folytatni. A tömeges, de éppen emiatt már észrevehetetlen súlyossággal felénk áramló társadalmi narratíva az, hogy van az egyén, aki előtt – hierarchia hiányában – nincsenek, nem lehetnek korlátok, meg kell valósítania önmagát, minden vágyát, ami van. És akkor csodálkozunk, hogy önhatalmúlag tombolnak fekete (és kellően érzékenyített fehér) fiatalok – hát ha éppen ehhez van kedvük! Csodálkozunk, hogy a rendőrségnek nincs tekintélye, sőt azt tudatosan rombolják le, és a zűrzavar káoszát nemesebbnek gondolják a rendnek és a fegyelemnél – hát persze, hiszen az uniformis, maga a rendvédelem a hierarchizáltság és a parancsuralmi viszonyrendszer megtestesítője!

A szélsőséges egyenlőségkultusz és a hóbortból vérradikálissá fajult „egyéniségek vagyunk” kommunikációs sablonja tehát összeér, és egymást gerjesztve nyújt táptalajt ahhoz, hogy mi magunk megtagadjuk saját magunkat, identitásunkat, elérzékenyült puhányságunkban tapsoljunk az agresszió jogát kizárólag magának vindikáló szégyentelen liberális manipulációnak. Ők heroizálhatják a rombolást és a pusztítást, a mi hőseinknek a folyó mélyén a helye. És ne legyünk naivak. A társadalom instabilizálására irányuló szellemi hullámok – mint láthattuk – könnyen mozgatható importcikkek. Ha nincsenek feketék vagy „rabszolgatartó” emlékművek, majd találnak maguknak más csoportot és emléket, melyet felhasználhatnak az anarchia bozóttüzének szélvészgyors terjesztésére. Céljuk azonban valójában nem a „felemelés” vagy a „felzárkóztatás”, hanem az egymás ellen hergelés és a békétlenség szítása. Ezért egy tapodtat se engedjünk nekik – mert nincs hova hátrálnunk!

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója