A nagy budapesti bringaháború

Nem lehet 2020-ban még mindig az ájult Nyugat-bűvölettel vezetni a fővárost.

Budapest, 2019. szeptember 4. Karácsony Gergely ellenzéki fõpolgármester-jelölt a Pikó András józsefvárosi ellenzéki polgármesterjelölttel közösen tartott kampányrendezvényen, a VIII. kerületi II. János Pál pápa téren 2019. szeptember 4-én. MTI/Máthé Zoltán Fotó: Máthé Zoltán

Háború van. Nem az a nagy, amikor csapatok állnak talpig vasban egymással szemben, és el akarják pusztítani a másikat, ez amolyan civilizált, politikailag korrekt háború, amely az utakon zajlik. A két fél egyáltalán nem egységes, nem mindenki veszi komolyan ezt az egész küzdelmet, van olyan, aki szerint hagyni kellene a fenébe az egészet, hiszen soha nem fog nyerni egyik fél sem, de sokan abban érdekeltek, hogy igenis csapjunk oda, ha a másik gyengeséget mutat, s az elképzelt, csodás jövőben a mi oldalunk fog nyerni. A miénk, a két keréken közlekedő bicikliseké, vagy az övék, akik négy kereket használnak, és egy tonnánál kezdődik a súlyuk. Nem vonhatom ki magamat belőle, hiszen én is kerékpárral járok. Ha meglát valaki, azt mondja, ő is egy a sok közül. Ő is el akarja venni a sávot az autósoktól, ő is kiterjesztené a kerékpárutakat, ő is átmegy a piroson. De én visszautasítom azt, hogy nekem részt kelljen vennem a háborúban, amely nem az enyém, és nem tudok azonosulni egyik oldallal sem. Nem akarom, hogy a bringa képviseljen engem, nem akarom a fejem fölé emelni valamely nagy eseményen, amelyen mi, kerékpárosok veszünk részt, sok ezren, jelezve, hogy igenis élni akarunk. Akaratom ellenére bele akarnak tuszkolni engem egy olyan közösségbe, amelynek tagjaival nem akarok azonosulni, csak azért, mert hasonló közlekedési eszközt használunk. Nem érzem magaménak a kerékpárutakat, a városban cikázó egysebességes fixisek se a barátaim, lelki szemeim előtt nincsenek az egész országot behálózó aszfaltcsíkok, amelyeken mehetek biciklivel. Nagyon egyszerű a helyzet, ha baleset történik, én húzom a rövidebbet, az ő autójának rossz esetben megkarcolom a lökhárítóját. Nem érzem szükségesnek, hogy kitartott középső ujjal regulázzam meg az autósokat, és nem is ellenséget látok bennük.

Ez a háború egy őrületes butaság.

A kétmilliós Budapest közlekedése igencsak bonyolult, azt megszervezni tényleg embert próbáló feladat. Erre komoly mérnökök vállalkoznak, beállítják a lámpákat, tudják, hol torlódik fel a forgalom, hol nehéz a kijutás a mellékutcákból, hol kell hagyni, hogy haladjon a sok autó, hol kell inkább visszafogni a tömeget. Ez egy tudományág, rengeteg tanulás és tapasztalat szükségeltetik hozzá, hogy a fővárost lehessen igazgatni. A nyugati kultúrkör embere alapvetően azt képzeli, hogy ő személyesen tudja, mit kell csinálni egy speciális helyzetben, mondjuk a koronavírus-járvány idején miként kell kezelni az ország óvatos lezárását, milyen eszközökkel lehet lassítani a fertőzés terjedését, s azt is tudjuk, kit kellene a bal oldalra állítani, hogy a válogatott legyőzze Angliát. A közlekedéssel is így vagyunk, pontosan tudjuk, hogyan kell összeereszteni az autósokat, a bicajosokat, valamint a tömegközlekedést, gyorsan átugorva a sokéves tanulást és a hosszú évek tapasztalatszerzését. De a valóságban hála istennek az önjelölt közlekedésmérnökök csak a kocsmaasztalt verik, hogy miért most újítják fel a kettes villamost meg a csepeli HÉV-et, és nagyon ritka az olyan, aki forradalmi hevületből igazi kárt is tud okozni. De sajnos ilyen is előfordul. Őt Karácsony Gergelynek hívják, és Budapest főpolgármestere.

A körúti és az Üllői útra felfestett bringasávok elméletileg nekem, bringásnak segítenek. Én tudok eljutni hamarabb úti célomhoz, azaz gyorsabb vagyok, mint azelőtt, hogy ezeket a sávokat létrehozták. De akinek szeme van az ilyenhez, az tudja, hogy az Üllői úton a járda mellett víznyelők vannak, ott bicajjal menni nem épp kellemes, és persze tudható az is, hogy egy háztömbbel beljebb, a Tűzoltó utcán mindenféle gond nélkül végig lehet tekerni. Az ott az alternatíva, ahol nem nagy a forgalom, nyílegyenes, és nem kell az Üllőin haladni. Persze fel lehet menni most a széles, és a bicajosok számára is biztonságos kerékpársávra is, csak ne nagyon nézz oldalra, mert ott lesz egy borzasztó dühös autós, aki azt nézi, hogy a te sávodban van a Nagyvárad tértől a Corvin negyedig tíz biciklis, az ő részére megmaradt két sávban pedig ötszáz autó. Ő ezért azt érzi, hogy a város vezetése őt megrövidítette azért, hogy a biciklisnek segítsen, azaz vannak a jók és vannak a rosszak. A jók a biciklisek, a rosszak pedig az autósok. Mert az autó gonosz szerkezet, veszélyes, káros gázokat pöfög ki, túl sok van belőle, a bicikli pedig egy csodálatos találmány, környezetbarát, fürge és egészségessé teszi a használóját. Még ha ez mind igaz is, a boltokba nem biciklin viszik a tejet és a kenyeret, sőt a kerékpárboltokba se az alkatrészeket, és fel kell ismerni, hogy az autóval közlekedők többsége nem sétakocsikázik egyet a Stefánián, hanem dolga van, s igyekszik időben odaérni. Nincsenek jók és rosszak, hanem egy közösség van, a Budapesten közlekedőké, így az autós és a biciklis közötti háború valójában egy politikai okokból felszított álvita. A környezetvédelem érdekében kialakított kerékpársávok létrehozása kizárólag azt eredményezi, hogy az autósok és a biciklisek közé éket ver, a két közösség egymásra tud mutogatni, a bringás progresszívnek tartja magát, az autós pedig megszerzett jogait félti. Vajon van-e értelme éket verni közéjük? Persze. Karácsony Gergely számára ez kiemelt fontosságú. Hiszen ez még véletlenül se szakmai kérdés, a főpolgármester pedig nem szakember, csak egy politikai bábu. A viszály a lényeg, nem a közlekedés.

Ha a sémát nézzük, nem lehetünk meglepve. Ugyanez a viszálykeltés folyik a környezetvédelem területén, Greta se a semmiből lett ilyen fontos szereplő, hogy elküldjön minden autóst melegebb éghajlatra, amíg ide is el nem ér a klímaváltozás. Amikor már azt hinnénk, alapvetően mindenki megkönnyebbült, hogy a járvány véget ért, és a súlyos helyzetből még­iscsak kievickéltünk egy nagy, közös akarattal, akkor valami nagyon felelőtlen figura azt kiáltja, a roma életek is számítanak. Ez pedig mindig így történik, hiszen a liberális politikai elit számára mindig bőrszín alapján megy a pozitív diszkrimináció. Karácsony Gergely a „két kerék jó, négy kerék rossz” jelszóval igyekszik felforgatni a várost, megbűvölten az olyan liberális idoloktól, mint Amszterdam vagy Koppenhága. Lesz-e Budapest olyan, mint a holland főváros? Nem, hiszen ez nem verseny, teljesen más adottságok, más gazdasági helyzet, más környezet, más nép, más célok jellemzik Amszterdamot, és nincs egyetlen recept, amely alapján el lehetne jutni az áhított bicajos jövőbe. A budapesti vezető azt mondja, ott a rengeteg kerékpáros autó helyett ül bicajra, egészségesebb és boldogabb, mint magyar társa. De elhallgatja, hogy az amszterdami utakon a bicajosok ugyanolyan dugókat tudnak okozni, mint az autósok, egyszerűen a számuk miatt, miközben borzasztó nehéz a jelölés nélküli közlekedési eszközöket bármi módon számontartani, főleg ha pillanatok alatt el is lehet őket vinni. Márpedig elviszik, Amszterdamban lopják el a világon a legtöbb kerékpárt, s ugyancsak ennek hatására a hollandiai kerékpárok szinte értéktelen roncsok. A szedett-vedett bicikliket hatalmas parkolókban teszik le a város közepén, az ilyen téren érzékeny embernek kicsit sír a lelke, mikor hallja, milyen kattogás-kerepelés kíséretében tudnak elindulni ezek az ócskavasak. Ezek logikus következmények, hiszen a hollandok se jobbak a magyaroknál, ők is ugyanolyan erkölcsi nívón élnek, mint mindenki más, akármit is gondol erről a budapesti főpolgármester.

Nincs ideális világ, tiszta lelkű és a többieknél erkölcsösebb néppel. Nem lehet 2020-ban még mindig az ájult Nyugat-bűvölettel vezetni a fővárost. Főleg úgy, hogy Karácsony Gergely azt hiszi, szabad zenét hallgatni biciklizés közben. Mikor lefotózzák, mindig ott lóg a füléből a kis drót, pedig aki bringázott már Budapesten, az tudja, milyen fontos hallani a környezetet. Nem, én nem kívánok közösséget vállalni egy olyan emberrel, aki képtelen kivenni a füléből a zenét.